Munka, 1933 (5. évfolyam, 27-32. szám)
1933-04-01 / 27. szám
hetjük. Ezen a romanticizmuson keresztül mutatkozik meg az a tár- 75rsodalomkritikai szempont, ami Zola irodalmát a reproduktív naturalizmuson túlemeli. Arról sincsen szó többé, hogy a riport foglalja el az irodalom helyét. A riportirodalom, amely annak idején a pszichologikus regény ellenhatásaként keletkezett, elvesztette létjogosultságát. Mert bár a riportnak, megvannak a maga sajátos értékei, kiderült, hogy a riport a művészi területen ugyancsak merev mechanizmushoz vezet. Senki sem vonhatja kétségbe a lelki tényezők jelentőségét. Sőt, véleményünk szerint a jövőben a gyakorlati társadalmi lélektan nagyon fontos szerepet fog betölteni az életben s így a szocialista mozgalomban is. Aminthogy pl. a lelki tényezők a szocialista irodalomban Gorkijtól Anna Seghersig eddig is elsőrangú helyet töltöttek be. De menjünk tovább. Az embert, elszigeteltségéből, leragadottságából felemelő eszmeiségre, távlatra is szükség van. Szükség van arra a szellemi atmoszférára, amely új összefüggéseiben, viszonylatokban tárja fel az ember életét. A szocialista mozgalomban ez a munkásság emberségének s ezzel az osztálynak megerősödéséhez vezet. Mi láttuk, hogy az emberek úgy ülnek elkülönült életükben, mint valami sötét pince mélyén, ahonnét nem tudnak kimászni, épen mert nem látják a jelenségek távlatait, egészét, életük viszonylatait. Mindez azonban korántsem jelenti a metafizika gondolatának továbbképzését, amely elgondolás a meglévő életformákra szeretné rákényszeríteni az anyagi élettől elkülönült valóságfelettiség tudatát. A szellemi momentumok sohasem szakadhatnak el a valóságos élettől. S a meglévő életen túlemelkedő élet utáni vágy, amely örökkön él az emberben, nem a ködökbe való menekülést, hanem csak az emberi szellem kiszélesedését, az ember és a társadalom, az ember és a világ tudatos viszonyának elmélyülését jelentheti. A most fellépő „szellemi irányzat” reakciós jelenség, mert függetleníteni akarja magát az élet tényeitől. S a nyomorban és lelki meghasonlásban vergődő embert olyan légkörbe akarja emelni, amely elmossa előtte bajai okát. Nem arról szól, hogy meg kellene változtatni a mai sivár életet, hogy az emberi szellem teremtőereje szabadon érvényesülhessen, ami különben egyetlen értelme az életnek. Nem, erről szó sincsen. Mert ez az „irányzat” egyszerűen otthagyja a valóságot, felmenekül az égbe s minden reális alap nélkül a szellemről, mint önmagában álló abszolutumról beszél. Az emberiséget a lábáról a fejére akarja állítani. Igaz, a valóság megváltoztatása társadalmasodást követelne, annak felismerését, hogy az ember társadalmi lény, akinek életét nemcsak a természet, hanem a társadalom törvényei is irányítják. S ezzel együtt megkövetelné az elevenen ható társadalmi erők ellentmondásainak és tarthatatlanságának felismerését is. Ettől azonban az új „irány” elindítói távol állanak. Ez a réteg a társadalmi munkamegosztás következtében elkülönült a társadalom anyagi mozgásának folyamatától, ezt ők sohasem ismerték, mindig érthetetlennek, lélektelennek, mechanikusnak látták s látják különösen ma, amikor a társadalom ellentmondásai fel munka