Munkásélet, 1979 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1979-01-05 / 1. szám
EMBER ÉS TERMELÉS. vit" A GYERGYÓSZENTMIKLÓS FAIPARI GÉP- ÉS PÓTALKATRÉSZGYÁRBAN A mennyiség és minőség teljes egyensúlya Bár mindössze fél év múltán kerültem vissza Gyergyószentmiklósra, s kerestem fel ismét a Faipari-, Gép- és Pótalkatrészgyárat, falrengető dolgokra tehát nem várhattam, mégis meglepő eredményekről szereztem tudomást. Már eleve le kellett szögeznem: a város, (sőt a megye) legfiatalabb vállalatának szorgos munkaközössége körében az emberek legjellemzőbb vonása az új állandó, hivatásszerű kutatása-keresése. Bátran állíthatom, hogy az Erdőgazdálkodási és Építőanyagipari Minisztériumhoz tartozó fa- és bútoripari vállalatok részére gépeket és berendezéseket gyártó gyergyószentmiklósi kollektíva számára a technika szeretetével egyenértékű — ha nem előbbrevaló — az új szeretete. Nem egyszerű kijelentés ez, nem játék a szavakkal. Megállapításomat a Lukács János mérnök-igazgatótól hallottakra, a később látottakra alapozom. Említhetnék csupán egyetlen számot, mondhatnék csak annyit, hogy et, ha a legrövidebben akarnám jellemezni a már említett új lényegét és dimenzióit. Az ötös szám ugyanis a tervfeladatok növekedésének arányát jelzi, mégpedig bárki számára — a vállalat munkaközösségén kívül bárki számára — rekordidő alatt. Mondom, bárki számára, mert a gyár dolgozói egészen természetesnek veszik. Mit jelent ez számukra, az öszszes fakitermelő és fafeldolgozó egységek számára gyakorlatilag? Egyre többet az itt gyártott 12 géptípusból (16—17 változatban!), nemkülönben a pótalkatrészekből, a többi között csapvágó és üregelőgépből, egyengetőgépből, hossztoló és többszörös hossztoló nehéz körfűrészből, s famegmunkáló berendezések négy típusából (8 változat!), amelyet exportálnak is, papír- és cellulózipari berendezésekből, bútoralapfényező gépből, stb. stb. — Hisz-e a közmondásokban, igazgató elvtárs? — Hogyne hinnék, hiszen a nép bölcsességéből fakadnak. — Nem kérdezi meg, hogy miért kérdezem? — Nos? — Iliszt-e, hogy a jó munkához idő kell? — Hogyne hinném, de nem kétséges, hogy napjainkban a valóság néha még a régi közmondásra is rácáfol. Kétségtelenül valóságérzék híján van az, aki azt hiszi, hogy bizonyos fejlődési ütemet a minőség rovására is el lehet érni. Az ütem és a minőség szorosan öszszetartoznak. Ma, a fejlett technika századában, a műszaki-tudományos forradalom ötéves tervének kellős közepén, amikor Nicolae Ceauşescu elvtárs, pártunk főtitkára világosan megfogalmazta azt a nagy horderejű követelményt, hogy a mennyiséget új minőséggé kell avatni, ennek az igazságnak a mellőzése egyszerűen elképzelhetetlen. Való igaz, hogy néha nehézségek jelentkeznek, néha az anyagi és szellemi javak csak nagy erőfeszítések árán születnek meg. Mit gondol miért? Talán nincsenek gépeink? Számtalanszor tapasztaltam, hogy külföldiek a szó szoros értelmében megbámulták egységeink magas műszaki színvonalú gépi felszerelését. Talán nincsenek kádereink? Szó sincs róla. Ma annyi oktatási forma áll rendelkezésünkre, a továbbtanulás-képzés óhaja és törekvése olyan erős, hogy az emberek hónapok alatt tanulnak anynyit, mint mások évek során. És a munkakörülmények? Gondoljon csak arra, amit saját szemével látott annyi gyárban és üzemben, kezdve a munkás munkahelyével és végezve az öltözetével. Mondja, meg tudta-e különböztetni mindig a munkást a mestertől, a mérnöktől? S akkor? — Valóban, akkor mi az ok? — Egyetlenegy: a két mutató — a mennyiség és minőség — teljes egységének a hiánya. Ha sikerül elérni, persze állandó jelleggel, a kettő egyensúlyát, nincs többé fejfájás! — A látottak tapasztaltak szerint régóta nem fájt a fejük. — Ne higgye, hogy nálunk minden úgy megy, mint a karikacsapás, s nyugodtan ülünk babérjainkon. De fejporból mindenesetre kevesebb kell... — Mióta? — Azóta, hogy az egész munkaközösség körében tudatosodott, hiába a mennyiség, ha a gyártmányok nem felelnek meg az összes minőségi követelményeknek. Mit gondol, könnyű volt elérni, hogy mindössze néhány hónappal az üzembe helyezés után igényes nyugatnémet megrendelőknek exportáljunk, s egyetlen reklamációt se kapjunk, mi több, pótrendelés érkezzen? Miért? Először is, mert a régebbi és az újabb gyártmányok között lényeges konstrukciós különbségek vannak. Például egyes gépek fajlagos súlyát sikerült 50 százalékkal csökkenteni. — Említsen meg néhányat! — Különösen exportgyártmányainkról van szó. Az egyengető gépről, a kettős körfűrészről, a bútoralap-fényező gépről. A hossztoló körfűrészt új szerkezettel láttuk el, amely csaknem teljesen kiküszöböli a munkabaleset kockázatát. — A „tudatbalesetét" nem? — Furcsa szóösszetétel: tudatbaleset. Színdarabcímnek talán nem is lenne rossz. Az viszont biztos, hogy egy ilyen darab cselekménye nem nálunk játszódna. Kérdés nélkül is megmondom, hogy miért Házi gépgyártásban előállítjuk a teljes felszerelést az új acélöntődéhez, amely évi több ezer tonnás kapacitással igen sokat jelent majd nemcsak a vállalat, hanem az egész megye számára. Fokozódni fog ugyanis a termelés integrációja, csökken az együttműködés a hasonló üzemrészleggel rendelkező más vállalatokkal, lényegesen növekszik a nettó termelés, végül, de nem utolsó sorban, új munkalehetőséget kínálunk. Különben ez lesz a megye első acélöntödéje, amely elláthatja a bányaipar és a többi iparág teljes szükségletét. Sok más vállalathoz hasonlóan, mi is körülbelül másfél éve dolgozunk az új mutatóval, a nettó termelési értékkel. Bevezetése nem okozott különösebb gondot, amit az is bizonyít, hogy az első félévben 112 százalékban teljesítettük. Nem érdektelen itt megjegyezni, hogy egy esztendeje szerelték fel nálunk az első tartóoszlopot, s nyolc hónapja indult be az első kapacitás. Felajánlásunkat több mint 10 millió lejjel tetéztük meg. Több mint 250 berendezést szállítottunk le csupán eddig az NSZK-ba. Kell-e több bizonyíték arra, hogy a tervmutatókkal együtt lényegesen növekedett a munkásöntudat is? Hogy sikerült kialakítani — s egyébként ezt tartjuk a legnagyobb teljesítménynek — egy összeforrott munkaközösséget, amely minden szinten tisztában van feladataival, szerepével, felelősségével. Ez a gárda érte el az eddigi eredményeket és szavatolja a továbbiakat Három váltás, huszonnégy óra — tudatbaleset nélkül! Mi tartozik még hozzá dolgos mindennapjainkhoz? Egy-egy új elgondolás, s annak a megvalósulása. Nem egyszer verejték öntözi a születő munkadarabot. A jól végzett munka örömével lépünk ki a gyárkapun. Néha bosszankodva is. De mindenképpen annak a tudatában, hogy gyártmányaink közös munkánkból születnek. Hogy a gyári védjegy mindannyiunk jó munkáját fémjelzi. Hogy kezünk nyomán szépség fakad. — Szép ez a megállapítás. — Szép, s főként igaz. Jó tudni, jó érezni ezt önmagunkban, s aztán nyugtázni a gyakorlatban, lemérni eredményeinkben, exporttermékeinkben. Különben: a távolságot például lehet mérni, a tudat dimenzióit csak érzékelni. — Mire, jobban mondva, kire gondol? — Kiss Gyulára, a vállalat párttitkárára, Fodor Mihai főmérnökre, Jakab Dezső főmesterre, Labont Maria lakatosra, Gécsi Tibor csoportvezetőre, Szabó Antal mesterre, Barabás Csaba lakatosra, Borsos Ferencre és még sokan másokra... — Iia lenne még vagy tíz oldalnyi helyem, mit mondana még el? — Erre a kérdésre csak ennyit válaszolhatok: kevés lenne... EMIL CIULEI Munkában a minőségellenőr: Székely Sándor, a gyergyószentmiklósi faipari gép- és pótalkatrészgyár dolgozója fogprofil-formát ellenőriz. * .