Műút, 2012 (57. évfolyam, 31-36. szám)
2012 / 33. szám - Svébis Bence: A mesélés szabadsága (Lator László: A megmaradt világ - Emlékezések)
A mesélés szabadsága (Lator Lászlo: A megmaradt világ - Emlékezések, Európa, 2011) Furcsa jószág az emlékezet, ha hívnánk, elrejtőzik, máskor meg folyton útban van, ott sündörög, mint egy doromboló kismacska. Jól tudja ezt mindenki, aki megkísérelt már visszaemlékezést írni, jobbára mindenfajta támpont nélkül, pusztán saját memóriájára hagyatkozva. Lator László is valami hasonlóval próbálkozik e kötetben, hisz nem szabályos önéletrajz ez, korántse várjunk tőle hasonlót. A szerző saját meghatározása szerint emlékezés és önverselemzés, valójában lényegesen több és bonyolultabb ennél. Az idén nyolcvanöt éves költő memoárját tavaly vehették kezükbe az olvasók, igaz, egyes részletei már korábban is napvilágot láttak a Mozgó Világ és a Holmi hasábjain. A könyv maga két, illetve voltaképpen három részre tagolható: az első egység - amely a Visszajátszás címet viseli — tartalmazza a valódi visszaemlékezéseket (ezek jelentek meg a Mozgó Világban), a második rész a Zsinórpadlás, amely Lator hét versének önelemzését tartalmazza (ezen írásokat a Holmi tette közzé). A harmadik egység a kötet mellé járó CD, melyen Kelevéz Ágnes ’94 novembere és ’95 januárja között készített nyolcórás interjújának szerkesztett változata, vagyis mintegy egynyolcada, és a Sárga ruha című vers hallható a költő saját előadásában. E három egység egyszerre egészíti ki és fedi le egymást. Amennyire támogatja és magyarázza egyik a másikat, éppen annyira meg is ismétli. Az életútinterjúban hallható történetek legtöbbje a könyvben is olvasható, ráadásul szinte ugyanazokkal a szavakkal elmesélve. Például a fogolytáborból való szabadulás utáni Magyarországra szökését a következőképpen írja meg Lator: „Egyszer csak ott volt előttem az erre-arra kanyargó töltés, hiába volt a figyelmeztetés, nem volt mit tenni, előrehajolva felszaladtam a rézsűn, neki egy hídnak, a Túr nagy ága folydogált alatta, a túlparton, karnyújtásnyira, egy kunyhóforma ház, benyitottam, a kemencepadkán, feketében egy öregasszony, ölében fekete macska, valószerűtlen mesevilág a goromba való után, megkérdeztem, milyen országban vagyok, Oroszország ez, édes fiam, ez most mind Oroszország, de a második mondatból kiderült, hogy mégiscsak átléptem a határt, hogy magyar oldalon vagyok.” (75) Az interjúban pedig a következőképpen meséli: ,Akkor történt az a jelenet, hogy mentem, mentem mentem, és egyszer csak jobbra is töltés volt, balra is töltés volt, és nem tudtam mit csinálni, felmentem a töltésre, ott volt egy híd, átmentem a hídon, ott volt egy ház, mint a mesében, bementem a házba, a házban volt egy mesebeli öreg néni feketében ült a kemencesátban, és megkérdeztem tőle, hogy ez milyen ország, és azt mondta, hogy hát, édes fiam, ez most mind Oroszország, és akkor én nagyon megijedtem, de utóbb kiderült, hogy mégse, mert ez már a magyar oldalon volt.” Valójában azonban e két fenti idézet nem csak azt mutatja, ami miatt eredetileg — elégedetlenségemnek hangot adva — idemásoltam őket. Kiviláglik belőle a kötet egyik nagy erőssége is — főként így, Lator élőnyelvével összevetve —, nevezetesen a magával ragadó, atmoszférikus légkör. A mesélés szabadsága. „Leginkább azt mondhatnám, hogy asszociációs technikával írok; egy-egy esemény előhív az emlékezetemből valami régebbit, későbbit, szóval ide-oda járkálok az időben. Ha nem volna nagyképűség, azt mon Svébis Bence 51