Műút, 2016 (61. évfolyam, 55-58. szám)

2016 / 2. szám (56.) - Bagi Zsolt: Az elhavasodás és a burzsoázia tudata (Térey János: A Legkisebb Jégkorszak)

ÉREY 92 BAGI Zsolt Az elhavasodás és a burzsoázia tudata (Térey János: A Legkisebb Jégkorszak. Jelenkor, 2015) ...az a korszak, amelyben a polgári osztály gondolkodása saját gondolkodásformáit, azokat a formákat, amelyekben saját társadalmi létének megfelelően a világot gondolnia kellett, naivul a valósággal, a léttel azonosítja” (Lukács György: Az eldologiasodás és a proletariátus tudata.) Tizenéves koromig nem volt busz­, csak fogasbérletem. 15 fo­rintba került. Két megállót utaztam iskolába minden nap, a Széchenyi-hegy és a Szabadság-hegy között, visszafelé hármat, mert a Felső Diana két megálló között volt, és a Városkútnál egyszerűbb volt felszállni, mint felmenni a Szabadság-hegyig. Egyik legjobb barátom a Szabadság-hegyi megállónál lakott, az egykori hírhedt Majesticben, a másik a Mátyás király úton a Vá­roskúti megállótól pár percre, a harmadik az Erdei Iskola meg­álló fölött, onnan dobálta a Fogast gesztenyével. A Fogas volt az ismert világ. Ha a fülemet a felsővezetéket tartó oszlopra tettem, meg tudtam mondani, milyen messze van még, melyik megálló­ban állt éppen meg, hány perc múlva ér fel a végállomásra, ahol laktam. Ismertem az összes fogasvezetőt, természetesen azokat is, akik meghaltak, amikor az Esze Tamásnál összeütköztek. A fogaskocsikat a számukról ismertem. Azt is, amelyik az ütközés után nem járt többet. Az 57-67 számú kocsikból álló szerelvény volt a kedvencem, de már nem emlékszem, miért. Gyűlöltem a kirándulókat, akik zajongtak, semmit sem tudtak a hegyről és az ajtóban tülekedtek. És bizonytalanná váltam, ha elhagytam a Fogas vonalának hatókörét. A Moszkva téren túl nem tud­tam az utcák neveit, hogy hogyan kell ide vagy oda eljutni: nem Budapesten éltem, de nem is Budán, hanem a hegyen. Sokkal később tudtam csak meg, hogy Nádas Péter is a Felső Dianába járt, bár akkor még csak egyszerűen Diana lehetett a neve, mert az Alsó Diana még nem épült fel. Apám felett járhatott egy pár évvel, de egyszerre kellett, hogy iskolások legyenek. Nádas 42-es, apám 47-es, Térey János új verses regénye, A Legkisebb Jégkorszak a Sváb­hegyen játszódik. Sőt ennél minden bizonnyal többet is kell mondanunk: a Svábhegy regénye. Legalábbis első pillantásra úgy tűnik, igyekszik azzá válni. Nem azért nem sikerül neki, mert a Fogast egyetlen hegyi sem hívná soha Fogaskerekűnek. Valójában a regény a Svábhegyet egyszerre mutatja konkrét helynek és metaforikus helynek, a magyar burzsoázia rezervá­tumának. Célja nem a Svábhegy mibenlétének elemzése, hanem annak figurává alakítása. Térey Svábhegyen a terepjárós vállalkozók, sztárügyvédek, orvosok és politikusok élnek és senki más. Húsz éve én is csak kirándulóként járok a hegyen, úgyhogy saját tapasztalatból nem tudhatom, hogy ez ma valóban így van-e. Kétségkívül igaz, hogy amikor elköltöztem, már gőzerővel folyt a környék társadalmi homogenizációja, szüleim és nagybátyámék hatalmas összegért adták el az állami tulajdonból rájuk szállt telket; a bozótos he­lyett pedig, ahol öcsémmel és unokatestvéreimmel utakat vág­tunk a vadonba, ma pázsit öleli körül a minimalista villát és a sorházakat. Ennek ellenére erősen kétlem, hogy így lenne. Egy gyors keresés az ingatlan.com-on azt igazolja, hogy a Svábhegyen eladó lakások fele 80m2 alatti, de jellemzően 60m2 feletti. Alsó középosztálybeli. Az ingatlanok négyzetméterára nyilvánvalóan az egyik legmagasabb Budapesten, de ebben a tartományban nem megfizethetetlen a középosztály számára. A Svábhegy soha­sem volt exkluzív módon a nagypolgárság lakóhelye. Maszekoló melósok éltek a kertesházakban, értelmiségiek a kis, két-három emeletes társasházak hatvan négyzetméterén, hivatalnokok a tízemeletesekben, tízgyerekes mélyszegény családok számukra kiutalt lerobbant villákban. De mindenki a hegyen lakott, ha valamelyikük hármat „píítyegett”, a többi baltával sietett a se­gítségére. Térey regényében nem a valóság diktálja azt, hogy a hegy lakossága teljesen homogén, hanem egy tudatos regénypoétikai döntés, a fokalizáló elbeszélés választása. A Svábhegy csak a sze­replők nézőpontjából látszik — ahogy a regényben minden más is: ahhoz, hogy az Etna kitörését lássuk, Szemerédy Almának Cataniában kell lennie, ahhoz, hogy az Eyjafjallajökull kitöré­sét láthassuk, Mátrai Ágostonnak Izlandon. Márpedig a regény szereplői nagypolgárok, akiknek horizontja meglehetősen kor­látozott. Nem a Svábhegy regényét akarja megírni, hanem a Svábhegy egy sajátos percepciójának regényét, a burzsoáziának Szolláth Dávidnak.­ ­ Ideológiakritikát írni — amivel vádolsz engem, kedves Barátom — nem azt jelenti, hogy valami előre adottal (saját ideológiai álláspontunkkal) szembesítjük a szöveget. Még csak azt se jelenti, hogy kimutatjuk a szöveg saját ideológiai vakfoltjait. „Lukács elvtárs” csak a korai modernitásra nézve tartja jellemzőnek, hogy ilyenek vannak. Azt jelenti, hogy kimutatjuk, a szöveg kritikai potenciája (mert semmi sem kritikusabb, mint a polgári tudat) nem elégséges a saját maga elé tűzött cél megvalósításához, előfeltevéseinek felülvizsgálatához (hogy Kant kritikai filozófiája csak a saját társadalmi létének határait — az emancipálatlan „fakticitást” [L. Gy.] — tudta felmutatni, nem tudta azt emancipálni). Mi lenne ennél irodalomkritikaibb feladat?

Next