Művelődés, 2012 (65. évfolyam, 1-12. szám)
2012-01-01 / 1. szám
A bor transzcendenciája Ugródeszka egy más világ felé A bor mennyekbe emel, vagy pokolba taszít. Ha kellő alázattal és kultúrával közelítünk a borhoz, felfedi önmaga és a világ szentségét. Összeköt saját magunkkal, az emberekkel, végső soron pedig Istennel. Azonban ha mértéktelenül közelítünk hozzá, akkor megbosszulja telhetetlenségünket. A borivás kimenetele kétesélyes. A mérce bennünk van. Hamvas Béla 1945 nyarán, amikor a levegőben még érződött a puskapor szaga, úgy döntött, könyvet ír a borról. Művének címe A bor filozófiája (Edition Kiadó, Szentendre 2000), ami szándéka szerint imakönyv akar lenni ateisták számára. Az imakönyv nem egyszerű vallási kellék. Sokkal inkább olyan alkotás, „amelyben észre sem szabad venni, hogy imádkozni tanít” (91.) Milyen világ az, amelyikben a jámbor(kodó) ember ateista, és amelyikben észre sem szabad venni, ha imádkozunk? Egy feje tetejéről a talpára állított világ írásában Hamvas egy olyan magas kultúrát mutat be, amelyben a vallásosság mély, apró rezdülései bontakoznak ki az általános nézetekkel sokszor ellentétes megfogalmazások ellenére is. Mindeközben pedig a borról beszél. Jelen írás az idézett könyvet ugródeszkául használva szeretne szabadon gondolkodni a borról, elsősorban annak transzcendenciájáról, de nem a hagyományos vallási értelemben, hanem újradefiniálva, ahogyan Hamvas is más jelentéssel tölti meg a szavakat. Egy olyan más világot szeretnék bemutatni, amelyben a borivás szent cselekmény, a bor maga pedig szent ital. Töltsük hát meg a világot borral, ezzel a szent nedűvel. A bor és a pokol Először vizsgáljuk meg a bornak és a pokolnak a kapcsolatát. Gyorsan legyünk túl rajta, hogy azt követően nyithassunk a szép, a szent felé. Olyan ez, mint amikor az ember hirtelen beveti magát a jeges vízbe, végigégeti a bőrét, majd iparkodik kifelé. Akkor következik be a pokolra szállás, amikor nem tiszteljük a bor szentségét, mértéktelenül rontunk neki. Amikor bánatunkban öntünk fel a garatra, a teljes folyamat során egy Gauss-görbét írunk le: amikor először emeljük ajkunkhoz a szőlő eszenciájával teli poharunkat, bánatunkból, a gödör aljából elindulunk egy képzeletbeli hegyre, felfele ívelő hangulatunk hegyére. Az ismétlődő mozzanat - a pohár megtöltése, szájhoz emelése és kiürítése - növelni kezdi a jó érzésünket. Olyan magasra emelkedünk hangulatunk Gauss-hegyén, hogy fejtetőnkkel már-már megérintjük a mennyország bejáratát. Ha itt lenne vége a folyamatnak, akkor nem neveznénk ezt az esetet sem pokolnak, de sajnos a gond éppen a csúcson kezdődik, ott pedig lehetetlen megállni. Az iszonyú rafinéria és rászedés a domb tetején: bár megérintjük a mennyországot, de nem juthatunk be oda, tovább kell mennünk, predesztináltan, és ekkor vár ránk a végzet. Az eddig felfele ívelő pályánk derékba törik, mert a domboldal szakadékban folytatódik. Talán éppen ezért nem is egészen jó a Gauss-görbe hasonlat, mert annál a lefele mozgás is olyan egyenletes, mint a felívelés. Itt azonban mindeddig azért kellett emelkednünk, hogy még nagyobbat zuhanjunk a pokolba, hogy még fájdalmasabb legyen a talajfogásunk, így bosszulja meg a bor azt a tiszteletlenségünket, hogy csak eszközként akartuk használni a világtól való menekülésünk során. Ilyenkor a borban rejlő hiperbolikus mozgásokat esésekkel törjük meg. Sokszor saját magunkat is összetörjük, ilyenkor a bor szeszélyes, a bolondját járatja velünk, elhiteti, hogy bejuthatunk a mennyországba, halogatja a pokolba taszítást, röhög rajtunk, de biztosan mindig megbüntet, bekövetkezik a végzet. Jellemző, hogy másnap robban szét a fejünk, bánjuk minden vétkünket, és még jobban utáljuk a világot, mint annak előtte. Az emlékezetkiesés sem ritka ilyenkor. Még egy ponton találkozik a bor és a pokol, ez még undorítóbb, mint az előző. Ebben az esetben a bor maga ártatlan az ördögi cselszövésekben. Ez az eset az, amikor a bort arra használjuk, hogy rászedjük embertársainkat. Halálos bűn, a bor megszentségtelenítése! Elrettentő példa erre a bibliai Lót és két lányának esete, amit a Teremtés könyve 19. fejezetének a 30-tól a 38-as versekig terjedő része ír le. Lót lányaival egy hegyen telepedett le. Mivel a lányok nem reménykedhettek férfiak társaságában, a legaljasabb célra használták fel a bort. Leitatták apjukat azért, hogy vele háljanak, és utódot támaszszanak tőle. Szentségtörés és istenkáromlás. Elég volt ennyi a pokolban való megmártózásból. A bor és a húsok Ezután már csak a bor mennybéli zamatát ízlelgetjük. Fokozatosan haladunk az e világhoz a legközelebbi szintről a legmagasabb mennyei egekig. Kezdjük a húsokkal. A hús maga még túlságosan e világi. De meg tudjuk szentelni egy kis borral, ami által az angyali szférába emelődik. Veszünk egy kis nyakas karajt, ujjnyi vastag szeleteket vágunk, kipotyoljuk, majd fűszerezzük sóval, borssal, mindenki ízlése szerint. Egy kis olajban felpuhítjuk a húst, és megvárjuk, amíg szép fehérré válik a serpenyőben. Ekkor következik a megszentelési rituálé. A húst feltöltjük borral, és egy kis fokhagymával valamint apró szeletekre vágott gombával ízesítjük. Ezután ráhelyezzük a fedőt és várjuk, hogy hasson a bor. A folyamat során a bor megedzi a húst, ellenállóvá teszi a gonosz dolgokkal szemben. Néha megforgatjuk a karajt, és várunk, amíg lesül a matériáról a bor, amíg finoman meg nem pirul mindkét oldala. A szertartás végén az elkészült flekként szalmakrumplival tálaljuk. Ahhoz, hogy teljes legyen a rituálé, a húsnak megfelelő bort választunk. Fogyasztáskor a zamatos fokhagyma és a gomba a megszentelt hússal, a ropogós krumplival és a borral együttesen valóságos szájorgiát biztosítanak, és a mennyekbe repítenek.