Művelt Nép, 1948 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1948-01-01 / 1. szám
1948 január 1 KULTÚRPOLITIKAI FOLYÓIRAT — 2. év., 1. szám Ara 1 forin FEJÉR ISTVÁN: Sajtónk és kultúránk Hekus Dönci vagy tömegkultúra ANTAL GÁBOR, BÁNKÚTI ÁRPÁD, BOHÁTI RÓBERT, BOL-' DOG BALÁZS, DEVECSERI GÁBOR, FEJÉR ISTVÁN, FENYŐ RÓZSI, JÓZSEF FARKAS, KERTÉSZ LÁSZLÓ, MOHÁCSI LAJOS, RÁCZ GYÖRGY, SALGÓ MAGDA, SÁRKÁNYI OSZKÁRNÉ, SCHALK LÁSZLÓ, SÖMJÉNI SÁNDOR, SZOKOLAY BÉLA, TÖMÖRKÉNY ISTVÁN, VASVÁRI ISTVÁN, ZSADÁNYI OSZKÁR A Művelt Nép dátuma elé a mai nappal új szám kerül. Az eddigi 1. évfolyam jelzést a 2. évfolyam váltja fel. Ebben azután semmi különös nincsen, hiszen minden új évvel a lapok évfolyamainak sorszáma is ugrik egyet. Nekünk azonban mégsem közömbös ez a szerény kettes szám, mert nemcsak egyévi kitartó munka eredményének, de egy merész próbálkozásnak igazolását is jelenti. Egy esztendővel ezelőtt merült fel először kimondottan kultúrpolitikai folyóirat megindításának gondolata. Akik hallottak a tervről, lebeszéltek bennünket a szerintük eleve sikertelenségre ítélt gondolat megvalósításáról. Mint nyári eső után a gomba, úgy bujtak elő a demokrácia sajtószavazsága voli elve és visszaélve a különböző sajtótermékek. Voltak napilapjaink, heti, havi és félhavi folyóirataink, voltak sportlapjaink és képeslapjaink, irodalmi szemléink, színházi és mozi magazinaink, vicclapjaink, tudományoszeveink, sőt idővel nemcsak millöliivzervezetnek megvolt a maga legalább egy sajtóterméke, de jóformán minden valamitevaló üzem és szakma is kiadta a maga újságját. Papírmány, pénztelenség, az ország kulturális elmaradottsága és a polgárság kulturális érdektelensége tették teljessé azt az érvsorozatot, mely amellett szólt, hogy Magyarországon kultúrpolitikai folyóiratot kiadni esztelen próbálkozás. Az érvek helyesek voltak. De megvolt az alapvető hibájuk: nem ismerték a kultúrától valóban elidegenített tömegek elsőrendű szükségleteként jelentkező kultúrszomját. Nem ismerték azokat a feszítő erőket, melyek ledönteni vágynak a műveltséges művészetek mesterséges sorompóit és nem ismerték azt a hatalmas erőt, mely a két munkáspárt kulturális összefogásából, a Dolgozók Kultúrszövetségéből fakad. Mi ismertük ezeket az erőket és történelmi feladatunknak tekintettük, hogy a magyar tömegek kulturális felemelkedésének elindítói, irányítói és élharcosai (sajnos, gyakran partizánjai) legyünk. Vállalt feladatunk könnyű is volt és egyben túl nehéz is, könnyű azért, mert hiszen kultúrpolitikai irányvonalunkat készen kaptuk a leghivatottabbaktól, a Dolgozók Kultúrszövetségének kitűnő vezetőitől és lapunk munkatársainak jóformán csupán az a feladat jutott, hogy figyelői és a széles tömegek felé propagálói és terjesztői legyenek azoknak az elgondolásoknak, eszméknek, praktikus és teoretikus munkáknak, melyek összesége a DKSZ és az ország szellemi felemelkedésének útját jelentik. Ez volt munkánk nagy könnyebbsége és ennek volt eredménye, hogy lapunk együtt nőtt és fejődött azzal a szervvel, mely életre hívta: a Dolgozók Kultúrszövetségével. Ennek volt köszönhető, hogy a szerény keretek között elindított négyoldalas Munkás Kultúrhíradó tizenkétoldalas, elterjedt és olvasott Művelt Néppé fejlődhetett. De a nehézségek, melyek lapunk sokkal nagyobb mérvű elterjedését akadályozzák, szintén nagyok. Kultúrpolitikai folyóirat, melynek minden sora kizárólag egy célt kíván szolgálni, a címében foglalt műveit nép valóraválását, nem nélkülözheti azt a közszellemet, mely elsőrendű fontosságot tulajdonít népe kulturális problémáinak és mely közszellemet elsősorban a napisajtó hivatott megteremteni. E téren azonban szomorú tapasztalataink vannak. Egy fecske nem csinál nyarat és egy lap nem képes a szellemi átalakulás folyamatát megindítani olyan országban, ahol csak azért nem beszélhetünk szellemi romokról, mert a nép széles tömegeit tekintve, megállapíthatjuk, hogy a magyar fasizmusnak e téren nem sok rombolnivalója akadt. A Művelt Nép a művelt népért folytatott harcában társtalan maradt. Valami különös köd ereszkedik napisajtónk köré, melyen nem tud áthatolni senki, aki a kultúra, a demokratikus szellemű tömegkultúra ügyét tartja a magyar népi demokrácia felépítése egyik legfontosabb tartópillérének. A DKSz nem egy olyan akciót bonyolított le, mely jelentőségében messze túlment azon a határon, melyről hallgatni egyenlő a sajtócinizmussal és mégis százezres tömegek érdeklődése ellenére napisajtónk nem vette tudomásul, hogy heroikus küzdelem folyik országszerte, egy új honfoglalás a kultúrából eddig kirekesztett tömegek részéről. Egy alkalommal sajtófogadáson ismertette munkáját a DKSz, melyen kivétel nélkül megjelent az egész fővárosi sajtó. Az eredmény nulla volt. Megtörtént, hogy valamelyik napilap munkatársa hatása alá került egy-egy kulturális megnyilvánulásnak és beszámolni igyekezett róla lapjában, ám a beszámoló, tanulmány vagy riport a szerkesztő papírkosarában végezte útját. Szeretném, ha ebben a kérdésben nem lehetnék megvádolható egyoldalúsággal és feltételezem, hogy egyes lapok a tömegkultúra ügyét nem tartják a DKSz ügyének és hogy nem a kultúra ügyeivel szemben közömbösek, csupán a DKSz-el szemben viseltetnek ellenszenvvel. Lehetséges, bár merőben értelmetlen lenne. Jelen voltam azonban néhány hónappal ezelőtt a Fővárosi Népművelődési Központ sajtófogadásán, ahol egészen nagyarányú és pompás kulturális tömegmunka megindításáról informáltak bennünket, a sajtó képviselőit és hiába kérték a sajtó támogatását, a Művelt Népen kívül nem akadt lap Budapesten, mely érdemben foglalkozott volna ennek a szervnek közérdekű munkásságával. De jelen lehettem a Nemzeti Segély sajtófogadásán is, ahol az előadók, köztük a kitűnő Bölöni György is arra kérték a sajtót, hogy végre szenteljen egy kis figyelmet és helyet az ő döntő fontosságú munkájuknak is. Napokig figyeltem utána a lapokat. Oldalak jutottak a textilmágnás lebukásának, a párezer otthonhoz juttatott, a pusztulástól megmentett gyermekek ügyének pedig sorok sem. Amikor a szomszéd népek, de főleg a Szovjetunió kultúrájának megismerése külpolitikánk egyik alapvető elve, akkor művelődési társaságaink, köztük a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság sem képes megfelelő sajtóhangot kapni. Negyvennyolcas országos kultúrverseny folyik, olyan hatalmas tömegek részvételével és olyan művelődési és művészi eredmények felmutatásával, hogy példátlanul áll a kultúra világtörténelmében. Máshol — például a környező államokban — a napisajtó teljes mértékben melléállna az ilyen egyedülálló kulturális események ügyének. Nálunk csak a beavatottak tudják, hogy a kultúrverseny hónapokon keresztül milliós tömeget mozgat meg a kultúra ügyének szolgálatában. Jól ismerem a lapok kiadóhivatalaiban született „csomagolás" teóriáját, mely szerint azért szükséges a hekusdöncik kalandjainak oldalakat szentelni, hogy a szenzációra éhes közönség a lapot megvegye és a „tetszetős csomagolásban" azután a tulajdonképpeni értékét kapja meg. A teória nagyjából helyes, de hovatovább odajutunk, hogy lapjaink hasonlatosak lesznek azokhoz a tréfás csomagokhoz, ahol mindvégig csak csomagolás van, de tartalom semmi. Centenáriumi év kezdődik. Háromszázhatvanöt napon át fognak lapjaink színes tudósításokat közölni azokról az ünnepségekről, melyeket 48 nagyjai tiszteletére rendeznek országszerte. Mi hisszük, hogy az ünnepségek riportjain talán át fog törni a negyvennyolcasok erős szelleme és akkor napisajtónk is hirdetni fogja, hogy országunk kulturális felemelkedésének kérdése elsőrendű fontosságú, sok minden mást megelőző kérdés, amivel foglalkozni, amit felkarolni a negyvennyolcas hagyományokat ápolni akaró demokratikus magyar sajtónak legszentebb feladata. Mert csakis művelt nép válhat minden béklyótól ment szabad nemzetté. Addig pedig útjára bocsátjuk a Művelt Nép 2. évfolyamát abban a reményben, hogy keserű újévi megállapításaink csak múló jelentőségűek és rövidesen elveszítik aktualitásukat.