Művelt Nép, 1948 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1948-01-01 / 1. szám

1948 január 1 KULTÚRPOLITIKAI FOLYÓIRAT­­ — 2. é­v­., 1. szám Ara 1 forin­ FEJÉR ISTVÁN: Sajtónk és kultúránk Hekus Dönci vagy tömegkultúra ANTAL GÁBOR, BÁNKÚTI ÁRPÁD, BOHÁTI RÓBERT, BOL-' DOG BALÁZS, DEVECSERI GÁBOR, FEJÉR ISTVÁN, FENYŐ RÓZSI, JÓZSEF FARKAS, KERTÉSZ LÁSZLÓ, MOHÁCSI LAJOS, RÁCZ GYÖRGY, SALGÓ MAGDA, SÁRKÁNY­I OSZKÁRNÉ, SCHALK LÁSZLÓ, SÖMJÉNI SÁNDOR, SZOKOLAY BÉLA, TÖMÖRKÉNY ISTVÁN, VASVÁRI ISTVÁN, ZSADÁNYI OSZKÁR A Művelt Nép dátuma elé a mai nap­pal új szám kerül. Az eddigi 1. évfolyam jelzést a 2. évfolyam váltja fel. Ebben az­után semmi különös nincsen, hiszen min­den új évvel a lapok évfolyamainak sor­száma is ugrik egyet. Nekünk azonban mégsem közömbös ez a szerény kettes szám, mert nemcsak egyévi kitartó munka eredményének, de egy merész próbálko­zásnak igazolását is jelenti. Egy esztendővel ezelőtt merült fel elő­ször kimondottan kultúrpolitikai folyóirat megindításának gondolata. Akik hallottak a tervről, lebeszéltek bennünket a sze­rintük eleve sikertelenségre ítélt gondo­lat megvalósításáról. Mint nyári eső után a gomba, úgy bujtak elő a demokrácia sajtószavazsága voli elve és visszaélve a különböző sajtótermékek. Voltak napilap­jaink, heti, havi és félhavi folyóirataink, voltak sportlapjaink és képeslapjaink, irodalmi szemléink, színházi és mozi ma­­gazinaink, vicclapjaink, tudományos­­ze­veink, sőt idővel nemcsak millöliivzer­­vezetnek megvolt a maga legalább egy sajtóterméke, de jóformán minden vala­­mitevaló üzem és szakma is kiadta a maga újságját. Papírmány, pénztelenség, az ország kulturális elmaradottsága és a polgárság kulturális érdektelensége tették teljessé azt az érvsorozatot, mely amellett szólt, hogy Magyarországon kultúrpolitikai folyóiratot kiadni esztelen próbálkozás. Az érvek helyesek voltak. De megvolt az alapvető hibájuk: nem ismerték a kul­túrától valóban elidegenített tömegek elsőrendű szükségleteként jelentkező kul­­túrszomját. Nem ismerték azokat a feszítő erőket, melyek ledönteni vágynak a mű­veltség­es művészetek mesterséges so­rompóit és nem ismerték azt a hatalmas erőt, mely a két munkáspárt kulturális összefogásából, a Dolgozók Kultúrszövet­­ségéből fakad. Mi ismertük ezeket az erőket és törté­nelmi feladatunknak tekintettük, hogy a magyar tömegek kulturális felemelkedé­sének elindítói, irányítói­ és élharcosai (sajnos, gyakran partizánjai) legyünk. Vál­lalt feladatunk könnyű is volt és egyben túl nehéz is, könnyű azért, mert hiszen kultúrpolitikai irányvonalunkat készen kaptuk a leghiva­­tottabbaktól, a Dolgozók Kultúrszövetsé­­gének kitűnő vezetőitől és lapunk munka­társainak jóformán csupán az a feladat jutott, hogy figyelői és a széles tömegek felé propagálói és terjesztői legyenek azoknak az elgondolásoknak, eszméknek, praktikus és teoretikus munkáknak, me­lyek összesége a DKSZ és az ország szellemi felemelkedésének útját jelentik. Ez volt munkánk nagy könnyebbsége és ennek volt eredménye, hogy lapunk együ­tt nőtt és fejődött azzal a szervvel, mely életre hívta: a Dolgozók Kultúrszö­­vetségével. Ennek volt köszönhető, hogy a szerény keretek között elindított négy­oldalas Munkás Kultúrhíradó tizenkétolda­­las, elterjedt és olvasott Művelt Néppé fejlődhetett. De a nehézségek, melyek lapunk sok­kal nagyobb mérvű elterjedését akadá­lyozzák, szintén nagyok. Kultúrpolitikai folyóirat, melynek minden sora kizárólag egy célt kíván szolgálni, a címében fog­lalt műveit nép valóraválását, nem nélkü­lözheti azt a közszellemet, mely első­rendű fontosságot tulajdonít népe kultu­rális problémáinak és mely közszellemet elsősorban a napisajtó hivatott megte­remteni. E téren azonban szomorú tapasz­talataink vannak. Egy fecske nem csinál nyarat és egy lap nem képes a szellemi átalakulás folyamatát megindítani olyan országban, ahol csak azért nem beszél­hetünk szellemi romokról, mert a nép széles tömegeit tekintve, megállapíthat­juk, hogy a magyar fasizmusnak e téren nem sok rombolnivalója akadt. A Művelt Nép a művelt népért folyta­tott harcában társtalan maradt. Valami kü­lönös köd ereszkedik napisajtónk köré, melyen nem tud áthatolni senki, aki a kul­túra, a demokratikus szellemű tömegkul­túra ügyét tartja a magyar népi demo­krácia felépítése egyik legfontosabb tartópillérének. A DKSz nem egy olyan akciót bonyolí­tott le, mely jelentőségében messze túl­ment azon a határon, melyről hallgatni egyenlő a sajtócinizmussal és mégis százezres tömegek érdeklődése ellenére napisajtónk nem vette tudomásul, hogy heroikus küzdelem folyik országszerte, egy új honfoglalás a kultúrából eddig ki­rekesztett tömegek részéről. Egy alkalommal sajtófogadáson ismer­tette munkáját a DKSz, melyen kivétel nélkül megjelent az egész fővárosi sajtó. Az eredmény nulla volt. Megtörtént, hogy valamelyik napilap munkatársa hatása alá került egy-egy kulturális megnyilvánulás­nak és beszámolni igyekezett róla lapjá­ban, ám a beszámoló, tanulmány vagy ri­port a szerkesztő papírkosarában vé­gezte útját. Szeretném, ha ebben a kérdésben nem lehetnék megvádolható egyoldalúsággal és feltételezem, hogy egyes lapok a tö­megkultúra ügyét nem tartják a DKSz ügyének és hogy nem a kultúra ügyeivel szemben közömbösek, csupán a DKSz-el szemben viseltetnek ellenszenvvel. Lehet­séges, bár merőben értelmetlen lenne. Jelen voltam azonban néhány hónappal ezelőtt a Fővárosi Népművelődési Köz­pont sajtófogadásán, ahol egészen nagy­arányú és pompás kulturális tömegmunka megindításáról informáltak bennünket, a sajtó képviselőit és hiába kérték a sajtó támogatását, a Művelt Nép­en kívül nem akadt lap Budapesten, mely érdemben foglalkozott volna ennek a szervnek köz­érdekű munkásságával. De jelen lehet­tem a Nemzeti Segély sajtófogadásán is, ahol az előadók, köztük a kitűnő Bölöni György is arra kérték a sajtót, hogy végre szenteljen egy kis figyelmet és helyet az ő döntő fontosságú munkájuk­nak is. Napokig figyeltem utána a lapo­kat. Oldalak jutottak a textilmágnás le­bukásának, a párezer otthonhoz juttatott, a pusztulástól megmentett gyermekek ügyének pedig sorok sem. Amikor a szomszéd népek, de főleg a Szovjetunió kultúrájának megismerése külpolitikánk egyik alapvető elve, akkor művelődési társaságaink, köztük a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság sem képes meg­felelő sajtóhangot kapni. Negyvennyolcas országos kultúrverseny folyik, olyan hatalmas tömegek részvéte­lével és olyan művelődési és művészi eredmények felmutatásával, hogy példát­lanul áll a kultúra világtörténelmében. Máshol — például a környező államokban — a napisajtó teljes mértékben mellé­­állna az ilyen egyedülálló kulturális ese­mények ügyének. Nálunk csak a beava­tottak tudják, hogy a kultúrverseny hó­napokon keresztül milliós tömeget moz­gat meg a kultúra ügyének szolgálatá­ban. Jól ismerem a lapok kiadóhivatalaiban született „csomagolás" teóriáját, mely szerint azért szükséges a hekusdöncik kalandjainak oldalakat szentelni, hogy a szenzációra éhes közönség a lapot meg­vegye és a „tetszetős csomagolásban" azután a tulajdonképpeni értékét kapja meg. A teória nagyjából helyes, de hovatovább odajutunk, hogy lapjaink ha­sonlatosak lesznek azokhoz a tréfás cso­magokhoz, ahol mindvégig csak csoma­golás van, de tartalom semmi. Centenáriumi év kezdődik. Háromszáz­hatvanöt napon át fognak lapjaink színes tudósításokat közölni azokról az ünnep­ségekről, melyeket 48 nagyjai tisztele­tére rendeznek országszerte. Mi hisszük, hogy az ünnepségek riportjain talán át fog törni a negyvennyolcasok erős szel­leme és akkor napisajtónk is hirdetni fogja, hogy országunk kulturális felemel­kedésének kérdése elsőrendű fontos­ságú, sok minden mást megelőző kér­dés, amivel foglalkozni, amit felkarolni a negyvennyolcas hagyományokat ápolni akaró demokratikus magyar sajtónak leg­szentebb feladata. Mert csakis művelt nép válhat minden béklyótól ment szabad nemzetté. Addig pedig útjára bocsátjuk a Művelt Nép 2. évfolyamát abban a reményben, hogy keserű újévi megállapításaink csak múló jelentőségűek és rövidesen elve­szítik aktualitásukat.

Next