Művelt Nép, 1955 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1955-01-02 / 1. szám
DARVAS JÓZSEF: AZ ÚJ ESZTENDŐ KULTURÁLIS FELADATAIRÓL (Részletek a népművelési minisztérium értekezletén elmondott beszédből) A népművelési minisztériumban az elmúlt héten nagyaktíva értekezleten beszélték meg a minisztérium 1955. évi munkatervét. Az aktívaértekezlet elnökségében helyet foglalt Farkas Mihály elvtárs, a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének titkára, Darvas József elvtárs, népművelési miniszter, Andics Erzsébet elvtársnő, az MDP Központi Vezetősége tudományos és kulturális osztályán, vezetője, Jánosi Ferenc elvtárs, Hazafias Népfront országostitkára és Non György elvre, népművelési miniszternyertes. A nagyaktiva vezető előadását Darvas J6es elvtárs tartotta. Alább eleteket közlünk Darvas Issef bevezető előadásából. A trai aktívának az a célja, hogy a minisztérium 1955-ös munkatervjét megvitassuk, hogy meghallgassuk az elvtársak véleményét, jól látjuk-e kulturális életünk fő kérdéseit, jól látjuk-e a tennivalókat. És ami a legfontosabb: kérjük az elvtársak, segítségét, hogy jól végezhessük el a következő év munkáját. Az első, amiről beszélni akarok: munkánk politikai vonala. Munkáink politikai vonalát a párt júniusi határozata, a júniusi politika és az ezt megerősítő III. kongresszus határozatai szabják meg, figyelembe véve természetesen a Központi Vezetőség mostani, októberi határozatait is. Mit jelent mindez? Arra kell törekedni, hogy a júniusi politika irányvonalát jól és helyesen alkalmazzuk a kulturális életben is és egyben arra, hogy a kulturális munka eszközeivel is sokoldalúan támogassuk és segítetik a júniusi politika sikeres megvalósítását, mert ez az a politika, amely a szocializmus felépítésének egyetlen helyes útja hazánkban, amely erősíti népünk bizalmát a párt és a kormány Iránt és széles, erős egységben fogja össze, kovácsolja össze nemzetünket. A júniusi politika a kulturális élet munkásaiban is — az ráktól, a művészektől kezdve a falusi könyvtárosokig — lágy visszhangra, helyeslésre, lelkesedésre és támogatásra «jáll. E politika sok olyan ■Uenamondást feloldott a mi munkánkban is, amelyekkel incius előtt nem tudtunk a st ezdeni és sok olyan hibára ráirányította figyelmünket, melyek részben az általános klitika hibáiból következtek, észben pedig sajátságos módon jelentkeztek a kultúrpolitikában, a kulturális munkában. Ha ma elevenebb az élet, nagyobb pezsgés, jobb alkotókedv és több kezdeményezés jellemzi általában a „kulturális területet is , akkor ez esősorban a júniusi politikánk, pártunk helyes politika-inak köszönhető. Azt hitem, ehhez még azt is hozzá ell tenni, hogy a júniusi hatrozatok segítettek bennint végiggondolni és részben javítani azokat a hibákat, melyeket 1953 júniusa előtt kulturális munkában is elővettünk. Mi volt ezeknek a hibáknak a lényege? A szektásság, a dogmatizmus, ami szocialista építésünkben a hibák egyik előidézője volt, a kulturális életben is hibákat okozott. Mi a dogmatizmus lényege? Az, hogy a politika elszakad a valóságtól, az, hogy csak általános elvekre függeszti tekintetét és nem veszi kellőképpen figyelembe az adott helyzetet, elhanyagolja a gyakorlati élet által felvetett kérdések szüntelen, sokoldalú tanulmányozását, és nem törekszik azokból következtetéseket levonni, elhanyagolja az elmélet és a gyakorlat dialektikus összefüggésében nézni a munka minden következő lépését. Végeredményben az »előreszaladás«, amit a párt önkritikája megállapított a június előtti politikára vonatkozólag, a gazdaságpolitikának a párt általános politikája fölé helyezése, szintén ebből a dogmatizmusból fakadt és a legélesebben — mint tudjuk — a nehézipar túlzott ütemű fejlesztésében mutatkozott meg. De természetesen nem korlátozódott csak ide, sőt, nem korlátozódott csak a gazdasági életre. Voltak ilyen hibák a kulturális irányításban is, a kulturális multkéban is. A gazdasági élet és a kulturális élet között mechanikus párhuzamosság természetesen nincsen, de összefüggés feltétlenül van. A gazdaságpolitikában megmutatkozó hibák megfelelő módon jelentkeztek a " kulturális munkában is. Ezekről különböző alkalmakkor, legalább is részleteikben, már beszéltünk, de úgy hiszem, hogy most, egy új év munkája előtt, nem árt mégis röviden szót ejteni róluk. A tömegkulturális munka sokat emlegetett sematizmusa valójában szektás gyökerű volt. Ebből eredt az az egyoldalú felfogás, amely a dolgozó tömegek kulturális nevelését elsősorban, mint a termelés közvetlen segítését nézte csupán, így vált uralkodóvá tömegkultúráit a munkánkban a direkt agitáció és így hanyagolódott el a lassúbb, de alaposabb és maradandóbb eredményeket adó kulturális nevelőmumca. Tudjuk, hogy a könyvtári munkától kezdve az előadáson propagandán keresztül valójában a kulturális munkának minden részét az elmúlt években elsősorban abból a szempontból néztük, mennyiben segíti közvetlenül is, sőt, elsősorban közvetlenül az ötéves terv teljesítését. A számaik hajszolása a mi munkánknak is egyik jellemzője volt. Nemcsak anyagi erőforrásainkkal nem számoltunk, amikor az ötéves terv végére minden községben, például, kultúrotthont terveztünk, amikor a filmművészet és a mozihálózat fejlesztésének irreális ütemét diktáltuk önmagunknak is, amikor az előadásos propagandánál a számok bűvöletébe estünk hanem az is ott volt,bevallatlanul, emögött, hogy a tartalom kérdése már kevésbé érdekelt bennünket. Milyenek is lesznek azok a kultúrotthonok? Vajon lesz-e bennük és hogyan lesz eleven élet? Meghallgatják-e és kik és hányan hallgatják meg előadóinkat? Általában olyanok lesznek-e ezek az előadások amelyek érdeklik népünket? Segyáltalán: van-e elegendő, megfelelően képzettkáderünk e hatalmas iramú fejlődéshez? Mondom, ezek e kérdések eléggé háttérbe szorultak a számokra függesztve tekintetünket. Kulturális tömegmunkánk nem számolt eléggé a való helyzettel, úgy sem, hogy nem vette kellően számba az ország társadalmi struktúráját. Valójában egyformán kezeltük tömegkulturális munkánkban a parasztságot, a munkásságot és az értelmiséget. De még ezen belül sem vettükkellőképpen számba azt, hogy parasztságunk nagy többsége még egyénileg dolgozó paraszt, rengeteg olyan múltbeli nézettel, amelyeket egyik napról a másikra nem lehet levetkőzni , mert ezt nem vettük figyelembe, türelmetlenek voltunk. Nem tartottuk be a nevelőmunkában a feltétlenül szükséges fokozatosságot. Ugyanígy nem vettük, eléggé figyelembe azt a hatalmas strukturális változást sem, ami a munkásosztály soraiban végbement. Hiszen tudjuk, hogy az elmúlt évek során a munkásosztály új tíz, sőt százezrekkel szaporodott, s ezek egészen más kulturális szinten és más igényeikkel jelentkeztek, mint amit eddig a munkásosztály törzse jelentett. Türelmetlenek, sőt részben bizalmatlanok voltunk az értelmiség fejlődésével szemben is, és ennek volt a következménye többek között az, hogy a pedagógusok jórészét évekkel ezelőtt valósággal kiszórtuk a népművelési munkából. A történetiség elvét sem érvényesítettük ,következetesen. Túlságosan éles cezúrát húztunk kulturális örökségünk és az új kultúra kialakítása közé. Helyes és szükséges volt természetesen elkezdeni kulturális örökségünk marxista-leninista szellemű kritikáját, de ezt sok tekintetben egyoldalúan végeztük. Nem vettük kellőképpen figyelembe azt, hogy kulturális örökségünknek rengeteg olyan értéke van, amely népünk demokratikus-hazafias nevelése szempontjából rendkívül fontos. Ebből következtek az olyan jellegű túlzások, amelyek azt jelentették, hogy könyvkiadásunkban súlyosan elhanyagoltuk a klasszikusok kiadását, holott népünk nagy többsége klasszikus kultúráinkat éppen ezekben az esztendőkben kezdte valójában megismerni. Elhanyagoltuk vagy nem használtuk fel eléggé a történelem, a tudomány haladó hagyományainak nevelő értékét. Sokszor a nemzeti érzést sértő módon, egyoldalúan, a mi értékeinket elhallgatva végeztük a szovjet kultúra feltétlenül helyes, útmutató, tehát nagyon szükséges propagandáját. Ezek a szektás hibák természetesen nemcsak a tömegkulturális munkában, hanem az irodalom és a művészet irányításában is megmutatkoztak. Az irodalomról szólva: a türelmetlenség, a fejlődés mesterséges siettetése itit is megmutatka(Folytatás tt 2. oldalon) ANDRÉ WURM SER I felyik erő győz? — kérdez , Ír tűk még a napokban. A * *■**- francia nép, vagy az ame- rikai kormány? Múlt perteiben, a hajnali órákban megérkezett az első válasz: Franciaország nemet mondott Mendes- Francenak. A tárgyalások és a béke ellenségei mindent megtettek hogy a szavazást a maguk jajára fordítsák. Elnöki beszédek és folyosói machinációk, a né net militaristák felfegyverzetének agyonhallgatása, végül azita párt vezetőségének Határozata, amelyet csak azért ?.Udtak az országgyűlési harc alőtt, hogy a szocialista munbefejezett tények elé ITM 1, a felfegyverzésére,'id,isara vagy Pártjuk megtagadására kényszerítsék Igen, igen, most volt alkalmunk gyönyörködni, a »liberális demokrácia« vívmányaiban! A a francia nép, amely Mendes-Fraiee első intézkedései és zoom*°kínai ?*lda ut*n. habozott még, most megértette, miről van szó. És felkelt.. Játvány! Sokszor használjuk e szót: »soha« — de ezúttal helyénvaló. Valóban sohasem láttunk,' s a francia forradalom óta nem. ,£inCi?,°r?2á* minden vidékmif *lindultak a küldöttek. X?latokon, országúton töltöt J* “ ^szakát. Fáradtak vol** és elcsigázottak. Nyugtalanok voltak. Boldogok voltak éniUMn-Kltak a nemzetgyűlés épületéhez minden társadalmi réteg képviselői, minden polittikai Pa? tagjai. Voltak közöttük vallásos öregasszonyok és harcos kommunisták, fiatal diákok és idős művészek, voltak sét,Ülek- akik tiokra, Stednertámaszkodva jöttek... Elindult három motorbiciklista este Bordeaux bál, egész ,Mies "Of 8"?!’ megérkez-Lilibis“0?- Mindegyik motorkerékpárnak a vezetőn kívül V°a,t-,Az egyik motorkerékpáron két szocialista, a máskon két katolikus, a harmadikon két kommunista érkezett a fővárosba. Egy bretaenpi lelkés átutazóban Tolá- ban, kíváncsiságból elsétált a Bourbon-palota elé. Az ott öszszegyűlt tömeg lelkesedése őt is magával ragadta. Mikor meglátta szülővárosának munkásait és parasztjait, az egyszerű embereket, akik vasárnaponként a templomba jártak belépett és soraikba , tömegtől a képviselők megijedtek. Az egyik kiüzent, hogy nincs ott, a másik megpróbált nagyképűsködni, a harmadik egy hátsó ajtón át távozott. De a legtöbb képviselő megértette a népi tiltakozásnak, az ezer és ezer aláírást hozó küldöttségeknek erejét. A várakozó küldötteknek úgy osztogatták a számokat, mint az autóbuszra váró utasoknak a sorszámokat. Az egyik módfelett örült, hogy háromszázhatvanötös számot kapott, tehát már csak öt-hat órát kell várakoznia. Este, a nemzetgyűlés elnöke parancsot adott: ne engedjenek ebbe egyetlen küldöttséget sem a parlament épületébe. Jó, mondták a küldöttek, visszajövünk holnap. És visszatértek. és hiába próbáltak menekülni a képviselők. Minden kapunál, minden kijáratnál vigyázza, esi, körülveszi, kíséri őket a felhéborodott francia nép. Itt, magukra öltve a koncentrációs téborok csíkos ruháját, a hajlani deportáltak gyülekeznek, A mott egyetemi tanárok, tiszességben megőszült tisztviseők. Nevetséges volna valamennyit lekommunistázni. Meg tell őket hallgatni... És közben, mint a futótűz, erjed üzemről üzemre a harc, egyre több helyen szüntetik be a munkát, mindenütt küldöttségeket választanak, sürgönyöket szövegelnek, aláírásokat gyűjtenek. Egyedül a kommunista képviselőkhöz nem mentek küldöttségek. Találóan jegyezte meg egy reakciós, de a hazáját szerető küldött: »Ezek nem érdekelnek minket, nem kell őket meggyőzni, tudjuk, megtartják szavukat, nem szavazzák meg a német újrafelfegyverkezést.« Mit nem adtam volna érte, hogy, budapesti barátaim, lássátok ezt az óriási, szűnni nem akaró felvonulást, a Bourbon-palota köré gyűltnagyszerű tömeget! Megértettétek volna—ha van egyáltalán valaki köztetek, aki kételkedett benne valaha — hogy hiába vannak a parlamenti szavazások, a francia nép érzelmein a szavazások mit sem változtatnak és nem mindig tükrözik hűen ezeket az érzelmeket. Budapesti magyar barátaim! Megértettétek volna, hogy bármi is történik, bízhattok a francia népben! Nincs olyan kormány, amely le tudná győzni a francia nép harcos békevágyát. Csütörtök este még a Le Monde kétoldalas címe ez volt: »A párizsi egyezmények ellenzői folytatták offenzívájukat a parlamentben.* Kissé különös cím, hiszen, mint ismeretes, a legkülönbözőbb csoportok szónokai beszéltek. Miért beszélhet az újságcikk csak az egyezmények ellenzőiről? A válasz nagyon egyszerű. Azért, mert az egyezménynek csak ellenzői vannak. Lehetne beszélni egyesek közönyéről is. Paul Reynaud gúnyosan eost mondta: »Hiába kerestem a padsorokban a párizsi egyezményeknek legalább egy lelkes támogatóját.« Bizony hiába. Mert Mendes-France-ot kivéve, senki nem meri védelmezni a védhetetlent A szónoki emelvényen majdnem állandóan azok beszéltek, akik az egyezményt ellenezték. Persze, ez nem azt jelenti, hogy az egész nemzetgyűlés ellenzi az egyezményeket. Illetve: ellenzi és mégis megszavazza. Jellemző volt Jules Moch felszólalása. Kijelentette, a ratifikáció súlyos tévedés, komoly hiba volna, de — de mégis bele kell törődni. Felszólította a képviselőket, hogy ne tartózkodjanak a szavazástól. Ha gyenge többséggel győzünk — mondotta, zsarolni akarva a képviselőket —, ugyanolyan hatása volna, mintha visszautasítanák az egyezményeket. Nos, az »eredménye nem váratott magára. Néhány órával később az MRP elhatározza, hogy tartózkodik a szavazástól, a függetlenek hasonlóképpen. Újabb balsiker a kormánynak... Múlnak a napok és az órák. Daladier is nemet mond. Jacques Duclos ragyogó beszéde Franciaország és a béke érdekében messzire hallatszik a parlament épületéből. Súlyos, nehéz a hangulat. Újabb manőver. Mendes-France összegyűjti a parlamenti frakciók elnökeit — kivéve a kommunistákat (ami kissé különös értelmezése a demokráciának). És a frakciók elnökeitől azt követeli, hogy még karácsony előtt, huszonnégy órán belül szavazzanak. A kommunisták tiltakoznak. Nem egyedül. Mendes-France tehát visszavonul, visszavonja indítványát. Megverték. Miért ez a taktikázás? Gyorsan kell cselekedni, egyre gyorsabban, mert minél erősebben tiltakozik a nép, annál inkább romlik a kormány helyzete. Most Herriot beszél: »Nem szavazom meg az egyezményeket. Szeretem Amerikát, de jobban szeretem Franciaországot. És viharos tapsot kap, éppen olyan viharosat, mint azért a beszédéért, amely az Európai Védelmi Közösséget eltemette. Mendes-France ismét az emelvényre lép. Újra és újra kezdi — mint Penelope a fonást —, az egyezmények dicséretét. Végül, anélkül, hogy bármelyik cselfogása sikerült volna, a vitát berekeszti. Éjszaka van. Történelmi éj. Ad Franciaország, vagy nem ad fegyvereket a nácik, kezébe? Mendes-France utolsó trükkel próbálkozik. Nem teszi fel azonnal a bizalmi kérdést. Tapogatja a terepet. Megkapja a választ. Kettőszáznyolcvan szavazat kétszázötvenkilenc ellenében visszautasítja az egyezmény leglényegesebb szakaszát. Hétfő: Kinn az országban és benn a parlamentben folyik tovább a harc, Mendes-France mindent latbavet, mindenkit zsarol. A hajnali órákig tart az ülés, végleges döntés még mindig nincs... A Bourbomn-palota körül kettős kordont vonnak, hogy feltartóztassák az egyre nagyobb, egyre elszántabb tömeget ... * 1954. december 30. Kedves magyar Barátaim! Csalódást okozok, nem tudom mégsem befejezni a tudósításomat. Most, miközben telefonon diktálom ezeket a sorokat, még mindig nem tudjuk, mit hoz a ma délután, a csütörtöki és talán tényleg utolsó parlamenti ülésszak... És közben szakadatlanul, egyre nagyobb áradatban özönlenek a küldöttségek a francia parlament épületéhez. Bármi lesz is a szavazás eredménye, a francia nép ezt kiáltja: »/I harc nem ér véget. A Újévi számunk 12 oldal KULTURÁLIS HETILAP VI. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM 1955. JANUÁR 2. ÁRA 1 FORINT BOLDOG, ÚJÉVET! (Bereth Ferenc terv.)