Művelt Nép, 1956 (7. évfolyam, 1-43. szám)

1956-01-01 / 1. szám

KULTURÁLIS HETILAP VIL ÉVFOLYAM, 1. SZÁM 1956. JANUÁR 1. ÁRA 1 FORINT VÁRADY LÁSZLÓ: A Fővárosi Operettszínház Moszkvában (Telefonjelentés) Amikor ^CTberu9fu _____éjjeli elindult vonatunk a Nyugati pályaudvarról, mindenkiben a búcsúzás láza és a várakozás izgalma élt. Újra meg újra megbeszéltük az ünnepélyes búcsúztatás részleteit. De csakhamar változott a beszédtéma: mikor érünk a határra, milyen lesz az utazás, hogyan fogadnak majd a szovjet emberek. Azon az éjjelen nem sokan aludtak a százhetven tagú társulat tagjai közül. Latabár Kálmán és Feleki Kamill nem utazott velünk, Latabár a filmdelegációval ment, Feleki pedig másnap indult repülőgépen. A hajnal valamennyiünket ébren talált. Kora délelőtt értünk Csapra, a szovjet határállomásra. Ott vasútechnikai okokból néhány órát vesztegelt a vonat. Úgy látszik, tudták ezt a városka lakói is, és tudták azt is, hogyazon a vonaton utazunk, mert egész idő alatt hullámzó tömeg lepte el a pályaudvart. Csap lakosai a rádióból és a filmekről ismert művészekkel akartak találkozni. Kitörő örömmel üdvözölték Honthy Hannát, Németh Marikát, Petress Zsuzsát, Zentay Annát, Ráthonyi Róbertet, Csákányi Lászlót és a többi népszerű művészt. Hamarosan noteszek és ceruzák kerültek elő és megkezdődött az autogramosztás. Csákányi még gyorsan lediktálta a *Szabadság, szerelem* Doktor úr dalának szövegét és máris szálltunk be a vagonokba: indulás! A szovjet kulturális minisztérium (amelynek meghívásunkat köszönhetjük) figyelmessége már a határon megnyilvánult. Két funkcionáriusuk Csapnál csatlakozott hozzánk és velünk utazott, hogy mindenben segítségünkre legyen. Kitűnő hangulatban utaztunk, nagyon ízlett a rendkívül bőséges és ízletes koszt. Megismerkedtünk a pompás orosz ételkülönlegességekkel. Kievben titol,bledves meglepetés várt ránk. Az ottani operettszínház főrendezője és néhány vezetőművésze kijött elénk a pályaudvarra. Éppen most játsszák nagy sikerrel a »Boci boci tarká--t és nagy örömmel köszöntötték az operett budapesti előadásának főszereplőit: Pártos Erzsit, Petress Zsuzsát, Pethes Ferencet és Kiss Ilonát. Az utazás alatt összebarátkoztunk az étkezőkocsiban felszolgáló fiatal asszonyokkal, és amikor elpanaszolták bánatukat, hogy rögtön Moszkvába érkezésük után tovább utaznak Vlagyivosztokba és nem lesz alkalmuk előadásainkra elmenni, a társulat azonnal elhatározta, hogy a vonaton töltendő utolsó estén kis hangversennyel viszonozza kedvességüket. Huszonegyedikén este azután meg is rendeztük a hangversenyt: a zenekar néhány tagja behozta hangszerét az étkezőkocsiba, az asztalokat felhajtottuk, a székeket a fal mellé állítottuk és megkezdődött a hangverseny. Honthy Hanna, Németh Marika, Petress Zsuzsa, Zentay Anna, Ráthonyi Róbert, Hadics László, Homm Pál, Keleti László és Tekeres Sándor olyan esztrádműsort rögtönöztek, hogy az Országos Filharmónia bizonyára sorozata ismétléseket rendezett volts ki belőle. A siker óriási volt, közönségünk önfeledten tapsolt, mi pedig boldogok voltunk, hogy örömet szerezhettünk kedves barátainknak. Ezen az éjjelen sem aludtunk sokat, az első szovjetunióbeli szereplésről beszélgettünk, meg a másnapi érkezésről. Előkészítettük meleg ruhaneműinket, mert bizony, az előttünk Moszkvában járt művészdelegáció tagjai huszonöt—harmincfokos hidegről számoltak be. Huszonkettedikén, menetrendszerű pontossággal, 9-10-kor befutottunk Moszkvába, a Kiev-pályaudvarra és mindenekelőtt a moszkvai Operettszínház művészeit üdvözöltük, Miljutyin, Massz és Cservinszkij elvtársakat. Találkoztunk az éppen hazainduló magyar turistákkal, majd a pályaudvar előtérjébe tartottunk, ahol reflektorfény jelezte, hogy híradó- és filmriporterek várnak ránk. Hamarosan az emelvényen voltunk, ahol a kulturális minisztérium nevében Tverdohlebov miniszterhelyettes elvtárs üdvözölte társulatunkat. Gáspár Margit igazgató köszönte meg a kitüntető meghívást. Ezután szállásunkéra, a Leningrádszkaja Szállóba vittek. Erről a huszonegy emeletes csodapalotáról már beszámoltak a korábban ittjárt magyarok, így erről most nem írok. Az elhelyezkedés után szűkkörű megbeszélést tartottunk, amelyen az első előadásig terjedő programot tárgyaltuk ideg. Ezen a megbeszélésen szovjet részről a kulturális minisztériumnak azok a funkcionáriusai vettek részt, akik moszkvai tartózkodásunk alatt csak a velünk kapcsolatos ügyeket intézik. Ott volt Tomszki elvtárs érdemes művész és Drjuzsov elvtárs, ők gondoskodnak szórakoztatásunkról. A szállóban találkoztunk Latobár Kálmánnal, aki akkor már két nap óta tartózkodott Moszkvában. Előző este a Szatíra Színházba látogatott el, ahol a közönség rögtön felismerte és percekig felállva ünnepelte. Bár az első napot pihenésre szántuk, senki nem pihent le, hanem, akinek szabad ideje volt, városnézésre ment és örömmel tapasztalhatta, hogy a hideg mindössze hat foki Érdekes esemény volt a tíz napja Moszkvában tartózkodó Rigai Operaház előadása. Felejthetetlen benyomást tett művészeinkre. Csodálatos előadást láttak, amelyben az énekesek, a zenekar és az énekkar teljesítménye tökéletes drámai egységbe olvadt. Huszonharmadikán délelőtt megnéztük a színházat, amelyben játszani fogunk. A Sztanyiszlavszkijról és Nyemirovics-Dancsenkóról elnevezett zenés színházat jelölték fel számunkra. Mindnyájan ismertük a színház történetét, megcsodáltuk nagyszerűen felszerelt színpadát, amelyen Sztanyiszlavszkij rendezett operákat és szorongva éreztük a felelősséget: ezen a színpadon kell helytállnunk! Délután a magyar nagykövetségen sajtófogadást rendeztek, amelyen Münnich Ferenc elvtárs bevezető szavai után Gáspár Margit ismertette színházunk céljait, terveit és bemutatta a színház tagjait. A szovjet és külföldi sajtó számos képviselője volt jelen a fogadáson, élénken érdeklődtek színházunk munkája iránt. Huszonnegyedikén este nagy izgalommal vártuk a bemutatkozást. Előadásaink iránt példátlanul nagy érdeklődés mutatkozott. Bár a helyárakat tetemesen felemelték, a jegyek már hetekkel előre elkeltek. A pótszékekért már kora délelőtt éppen olyan hosszú sorokban állt a közönség, mint odahaza az Operettszínház előtt. Fél nyolckor kezdődött az előadás, a zsúfolt nézőtéren ott láttuk a szovjet kulturális és művészeti élet vezető személyiségeit és a diplomáciai testület tagjait. A magyar és a szovjet himnusz elhangzása után vezető szovjet színművészek üdvözölték a színház képviselőit. Az egész nézőtér viharosan ünnepli a magyar—szovjet kulturális kapcsolatok újabb megnyilvánulását. Megkezdődik aCsárdáskirálynő. A közönség érdeklődve figyeli Kazán Istvánt, aki mint konferáló oroszul magyarázza a cselekmény főbb mozzanatait. Elhangzik az első nyilszini taps, majd Ráthonyi és a lányok a szűnni nem akaró tapsra megismétlik a »Jaj cica—táncot. A hangulat már forró és amikor Honthy és Feleki színpadra lép, már érezzük, hogy előadásunk tetszeni fog. Az első felvonás után kitörő tapsvihar pedig bizonyságot szolgáltat arra, hogy együttesünket szívébe zárta a moszkvai közönség. A szünetben elismerő nyilatkozatok százai tanúskodnak a társulat átütő sikeréről. A huszonnegyediki előadást hanglemezre vette a moszkvai rádió és huszonötödikén már közvetítette is a teljes előadást. A híradó számára filmet készítettek. Huszonötödikén, vasárnap, délelőtt és este is játszottuk a »Csárdáskirálynő—t, ha lehet, még egyre fokozódó sikerrel. Huszonhetedikén új bemutatónk lesz: a »■Havasi kürt, erről és egyéb élményeinkről legközelebb számolok be. Magyarok Moszkvibkal. A magyar filmmelvén lett küldöttség a Vörös Téren, a Boldog Varus székesegyházmúzeum előtt (Hites Tibor felvétele) (Moszkvai riportunk a 3. oldalon) ALKOTÓ ÚJ ESZTENDŐT! Szándékosan írjuk másképpen a szokásos újévi jókívánságot, amellyel most, 1936 küszöbén köszöntjük olvasóinkat köszöntjük a magyar népet. Alkotó új esztendőt kívánunk, azért, mert csak így, kezünk íraimkéjárnak újabb és újabb alkotásaival érhetjük el, hogy ez az év boldog is legyen. Elvont fogalom került közelebb a valósághoz, s nyert más értelmet: a boldogság már nem ábránd nálunk, hanem társadalmi cél, nem kék madarat kergetünk,hanem okos terveket viszünk győzelemre. Alkotó új esztendőt kívánunk, olyant, mint amilyentől éppen most búcsúzunk. Számoljuk a napokat, aztán az órákat, végül a perceket is addig a tizenkét óraütésig, amely után egy évvel idősebb lesz ismét az emberiség. És minél jobban közeledik ez a pillanat, annál gyorsabban váltják egymást agyunkban az elmúló év emlékei. Ritka ember az olyan, aki ilyenkor ne tekintene viszszafelé egy kicsit, ne idézné fel tizenkét hónap örömeit, csalódásait, ne készítene valamiféle mérleget arról, hogy hol tart, mire jutott, hogyan menjen tovább? Sok mindentől függ ez a mérleg, különféle képességektől, szorgalomtól, becsületességtől, de mindenekelőtt attól a közösségtől, amelynek neve: társadalom, s amely igényt tart a képességeinkre, lelkesít a szorgalomra, becsüli a becsületességet. Ez a társadalom belőlünk áll, a mi egységes akaratunk formálja erejét, mindannyiunk közös erőfeszítéseivel válik boldogságunk, biztosítékává. A sok-sok egyéni mérleg oka is fokozata ,s annak a nagy mérlegnek, amelyet egész népünk egyévi munkájáról alkothatunk. Büszkék vagyunk az eredményeinkre, büszkék a párt márciusi és novemberi határozatát tettekkel megvalósító munkásosztályunkra, a becsülettel helytálló dolgozó parasztságra, az értelmiségre, a művészeikre, társadalmunk minden alkotó, hasznos tagjára. Erősödtünk, előreléptünk ebben az esztendőben. Erősödött népi demokratikus országunk vezetőereje, a párt, megszilárdult eszmei és szervezeti egysége, nőtt népszerűsége a tömegek között. Az 1956-os év tovább növelte a béketábor, s benne a Szovjetunió tekintélyét, még inkább megszilárdította a békében bízó, a békéért küzdő százmilliók hitét. Tárgyalóasztalhoz ültek Genfben a nagyhatalmak képviselői, s ha nem is jutottak megegyezésre, a genfi szellem, a béke szelleme polgárjogot nyert a nemzetközi politikában, a néptől idegen kompányférfiakat kényszerít nyugaton, hogy a nép hangján beszéljenek; elkísérte ázsiai diadalútjukra a nagy szovjet nép képviselőit és odaültette hazánkat is az Egyesült Nemzetek Szervezetének tagjai közé. De nem csupán sikereket hozott ez a most búcsúzó esztendő. Amíg a nehézipar és a mezőgazdasági termelés fejlesztésében jelentékeny eredmények születtek, kulturális életünkre — habár a számszerű eredmények itt is nagy növekedést mutatnak — nem az előrelépés volt a jellemző. Akiknek leginkább lett volna megtisztelő feladatuk, hogy a boldogságért vívott harcokra, újabb és újabb alkotásokra lelkesítsék népünket, íróink egy része nem vállalta ezt a hivatást, ellenkezőleg, akarva, nem akarva káros nézetek szószólója lett. Ha valakinek, hát éppen ezeknek az íróknak sürgető feladatuk, hogy most, az 1955-ös év végén mérleget készítsenek. Gondolják csak végig mindazt, amit ez a felszabadult nép és pártja juttatott nekik, az anyagi ás erkölcsi megbecsülést, a tanulás, az ismeretszerzés ezernyi lehetőségét, azt a szeretetét, ami egy-egy jó könyv elolvasása után árad feléjük olvasóiktól, a nagyszerű felelősséget, hogy a nép írói lehetnek — gondolják mindezt végig most és úgy lépjenek át az új év küszöbén, hogy hagyják vissza a sok, karjukat-válluikat lehúzó göncöt, munkájukat gátló nehezéket Az éjféli óraütések rendszerint szétoszlatják a szilveszteri emlékeket, s az új év terveit hozzák magukkal. Ez azúj élet kezdéseinek pillanata mindazok számára, akik joggal elégedetlenek tavalyi önmagukkal, akik változtatni akarnak életükön. Valami ilyesfajta elhatározással kezdjék meg az új évet a kultúra munkásai is. Azzal a szilárd akarattal, hogy leküzdik munkájuk fő veszedelmét, az eredményeinket lebecsülő, nehézségeinket eltúlzó kispolgári szellemet és nem engedik érvényesülni a másik veszélyt sem, a lélektelen, bürokratikus munkastílust. A megoldás, persze, nem könnyű. Nekünk, a sajtó munkásainak is sok mulasztást kell pótolnunk ahhoz, hogy ideológiai frontunkon, kulturális életünkben végre rend legyen. Csak nagyobb eszmei felvértezettséggel lehetünk méltó segítői a kultúra alkotóinak és főiként azoknak, akikért ez a kultúra van, a mind nagyobb igényekkel fellépő, egyre több kritikai érzéket elsajátító dolgozó népnek. Csak szilárd eszmei alappal, a néphez fűződő állandó kapcsolatban segíthetjük a munkásosztály kulturális ellátoltságát, s járulhatunk hozzá a pártosság teljes győzelméhez. Sokkal határozottabb eszmei-ideológiai harcra van szükség a kulturális élet minden területén. Használják ki képzőművészeink a minap megnyílt és nagy fejlődésről tanúskodó VI. képzőművészeti kiállítás tanulságait vitassák meg, mi az oka az előrehaladásnak és műven a mértéke. A zeneművészek közelgő plénuma fóruma lehet a helytelen művészeti elméletek elleni küzdelemnek és az lehet a kiadói konferencia is. Tisztázni az egyetlen helyes, marxista-leninista álláspontot, leleplezni a kártékony elméleteket, megértetni, hogy mit kíván művészeitől a nép — ez a mi munkánk, művészeké, íróké, újságíróké, a népművelés minden becsületes munkájáé és természetesen nem utolsósorban a közönségé is. Vitatkozzunk, de sohase öncélúan, magáért a vitáért. Művekről, művekért folyjanak a viták az egyes Művészeti Szövetségekben éppúgy, mint az újságok, folyóiratok hasábjain. Azt pedig, hogy eredményes-e ez a munka, nem lesz nehéz megállapítanunk: művek, születő új művek adják majd a bizonyságot. Mert ez a legfontosabb: alkossanak azok, akiknek megvan hozzá a képességük, alkossanak a népet szolgáló, a nép harcait támogató műveket. Várjuk töltik ezt, nagyon várjuk és hisszük, hogy nem hiába. Rájuk is gondolunk, amikor sok szeretettel kívánunk mindannyittn forrak alkotó új esztendőt!