Művészet, 1974 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 8. szám

években, s főként 1920 után jött divat­ba.) Stieglitz fotóművész, esztéta, mű­kereskedő s főként a modern művé­szet legelső amerikai propagátora. Ugyanolyan centruma az ottani korszerű törekvéseknek, mint Németországban Herwart Walden vagy nálunk Kassák Lajos. Stieglitz mutatja be először Ame­rikának 1908-ban Rodin, majd röviddel utána Matisse alkotásait. Folyóirata, a „Camera Work”, majd később a „291”, nemcsak reprodukciókat és illusztrá­ciókat közöl igen magas szinten, ha­nem elméletileg is egyszerre harcol a korszerű európai és amerikai törekvé­sekért. Mert különös módon nemcsak Stieg­litz galériája és egyénisége cseng össze a megfelelő európaiakkal, hanem az azt megelőző, figuratív­­ Cézanne-os törek­véseknek is megvan a maguk megfelelő­je: az amerikai Nyolcak csoportja, amely 1908-ban, tehát a cseh Nyolcak csoport után s a miénk előtt egy évvel született. Tagjai közül jelentősebbek: Arthur B. Davies, Ernest Lawson, Maurice B. Prendergast. A társaságnak leginkább az áttörésben, a modern művészet tér­hódításában van szerepe. Az Armory Show ötletét az 1912-es kölni Sonderbund nagy nemzetközi ki­állítása adta-ekkor határozza el az ame­rikai képzőművészeti egyesület veze­tősége, hogy egy ehhez hasonló modern bemutatót rendez New Yorkban - már amerikai méretekben, sőt, amerikai művészek részvételével. Három szak­ember Európába utazik és kiválasztja a megfelelő anyagot - ami elsősorban francia s azon belül is kubista. A német expresszionistákat elhanyagolják azzal az indokkal, hogy csupán a franciák utánzói. A futuristákat viszont azért zárják ki, mert ők külön csoportként akarnak mutatkozni, amihez a rendezők nem járulnak hozzá, főként mivel „gyen­ge realisták”-nak tartják őket. Az orosz művészetből azért nem mutatnak be semmit, mert a szállítást időben nem tudják megoldani. Mindenesetre a fran­cia művészet uralkodik: Ingres-től egész Delaunay-ig, Picabisig, Villonig. Az amerikai moderneket Delaunay ameri­­k­kai megfelelője, a „szinkronista” Morgan Russel képviseli, aki évekig Pá­rizsban élt. Az 1600 mű valóban sokkí­­rozó hatást tehetett az egykorú New York-i közönségre- a hírlapi támadások, mocskolódások minden szokásos euró­pai méretet felülmúltak. A legnagyobb felháborodást (és ezzel egyidejűleg cso­dálatot) egyetlen mű váltotta ki, amely sűrítette, ötvözte magában mindazt, ami a modern törekvésekben valóban forradalmi volt. Marcel Duchamp „Lép­csőn lemenő akt”-ja (1912) a sajtó­ban az érthetetlenség és köznevetség szimbólumává vált. (A lapok pályázatot tűztek ki, hogy ki tudja jobban meg­magyarázni.) Egyúttal viszont olyan vál­tozást, olyan alapvető fordulatot hozott az amerikai művészetbe, mint 1907-ben az európai festészetbe Picasso „Avigno­­ni kisasszonyok”-ja. Duchamp képe után már modern szemléletű művész nem láthatta a dolgokat úgy, mint régen.Szá­mot kellett vetni azzal, hogy az ember­ábrázolásnak ez a teljesen új formája kérdésessé tesz minden hagyományos megoldást. Duchamp képe elindította a lavinát - mint annak idején Picassóé - hatása összehasonlíthatatlanul nagyobb volt Amerikában, mint szülőhazájában, Franciaországban. Marcel Duchamp nincs jelen a képe által okozott vihar­nál - helyette az ugyancsak francia Francis Picabia kerül a támadások ke­reszttüzébe. A kiállítás azonban tovább utazik Chicagóba és Bostonba­­ három­száz művet megvesznek s jó szemű gyűj­tők elkezdenek modern képek iránt is érdeklődni, sőt azokból vásárolni. Pi­­cabia, Braque és Picasso műveit együtt állítják ki Walter Arensberg segítségé­vel, akinek később az egyik legszebb magángyűjteménye lesz (ma a Philadel­phia Museum of Art-ban). Az amerikai modern szemlélet kibon­takozásához a döntő lökést az európai, pontosan a francia művészet adta. De ahhoz, hogy ezek a művek Amerikába kerüljenek, sőt - nagyrészt ott is ma­radjanak - ahhoz olyan gyűjtőkre volt szükség, akik felmérték az egyes mes­terek, irányzatok jelentőségét, s eset­leg anyagi veszteséget is kockáztatva, igen nagy összegeket szántak a modern művészet támogatására. Sőt, személyes kapcsolatban voltak a mesterekkel és kisebb-nagyobb problémáik megoldásá­ban segítettek. Párizsban ugyanebben az időben szinte az utcán lehetett látni a műveket, a kis, olcsó üzletekben, vagy a kaptárszerű műteremházak egymás mellé zsúfolt odúiban. Ha valaki kíván­csi volt rájuk - könnyen megnézhette és fillérekért meg is vásárolhatta őket. Az amerikai gyűjtőknek - pl. Gertrude és Leo Steinnek különös módon nemcsak hazájukban, de még Párizsban is nagyobb a szerepük, mint a franciáknak. Jacques Lipschitz írja le, hogyan vásárol tőle Leonce Rosenberg, hogy köt vele szer­ződést és segíti az Amerikába utazás­hoz. Az európai fő művek nagy része így Amerikába vándorol, s ott a ma­gángyűjtemények kincse lesz. Előbb vagy utóbb azonban a legjelentősebb magángyűjtemények önálló múzeumok­ká válnak, vagy egy-egy múzeumon be­lül önálló szárnyat alkotnak, a gyűjtő egyéniségének, egyéni ízlésének érvé­nyesítésével. Ezzel egyidejűleg s részint ennek következtében 1921 és 1930 közt hatvan új múzeum születik az USA-ban. A New York-i Museum of Modern Art Lillie P. Bliss gyűjteményéből szüle­tik 1924-ben, és ötlete az Armory Showból ered. Lillie Blissnek köszön­hető, hogy a Metropolitan Múzeum 1921- ben megrendezte az első modern kiállí­tást. De a korszak művészete szempont­jából még nagyobb jelentősége van Ka­therine S. Dreier-nek, ennek a különös, sokoldalú tehetségnek, aki tulajdonkép­­­­pen festő volt. Művészete elenyészett az idők múlásával - annál maradandóbb azonban az általa alapított Société Ano­nyme. Tulajdonképpen a Société ötlete­­ és elnevezése (részvénytársaság) Mar­cel Duchamp-tól és Man Raytól ered. 1920-ban hozták létre, a modern mű­vészet közkinccsé tétele céljából. Az anyagiak nagy része Dreiertől és test­vérétől származott, de nem annyira vásárlásra, mint inkább az új, fiatal 10­ 41

Next