Művészet, 1974 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 8. szám
években, s főként 1920 után jött divatba.) Stieglitz fotóművész, esztéta, műkereskedő s főként a modern művészet legelső amerikai propagátora. Ugyanolyan centruma az ottani korszerű törekvéseknek, mint Németországban Herwart Walden vagy nálunk Kassák Lajos. Stieglitz mutatja be először Amerikának 1908-ban Rodin, majd röviddel utána Matisse alkotásait. Folyóirata, a „Camera Work”, majd később a „291”, nemcsak reprodukciókat és illusztrációkat közöl igen magas szinten, hanem elméletileg is egyszerre harcol a korszerű európai és amerikai törekvésekért. Mert különös módon nemcsak Stieglitz galériája és egyénisége cseng össze a megfelelő európaiakkal, hanem az azt megelőző, figuratív Cézanne-os törekvéseknek is megvan a maguk megfelelője: az amerikai Nyolcak csoportja, amely 1908-ban, tehát a cseh Nyolcak csoport után s a miénk előtt egy évvel született. Tagjai közül jelentősebbek: Arthur B. Davies, Ernest Lawson, Maurice B. Prendergast. A társaságnak leginkább az áttörésben, a modern művészet térhódításában van szerepe. Az Armory Show ötletét az 1912-es kölni Sonderbund nagy nemzetközi kiállítása adta-ekkor határozza el az amerikai képzőművészeti egyesület vezetősége, hogy egy ehhez hasonló modern bemutatót rendez New Yorkban - már amerikai méretekben, sőt, amerikai művészek részvételével. Három szakember Európába utazik és kiválasztja a megfelelő anyagot - ami elsősorban francia s azon belül is kubista. A német expresszionistákat elhanyagolják azzal az indokkal, hogy csupán a franciák utánzói. A futuristákat viszont azért zárják ki, mert ők külön csoportként akarnak mutatkozni, amihez a rendezők nem járulnak hozzá, főként mivel „gyenge realisták”-nak tartják őket. Az orosz művészetből azért nem mutatnak be semmit, mert a szállítást időben nem tudják megoldani. Mindenesetre a francia művészet uralkodik: Ingres-től egész Delaunay-ig, Picabisig, Villonig. Az amerikai moderneket Delaunay amerikkai megfelelője, a „szinkronista” Morgan Russel képviseli, aki évekig Párizsban élt. Az 1600 mű valóban sokkírozó hatást tehetett az egykorú New York-i közönségre- a hírlapi támadások, mocskolódások minden szokásos európai méretet felülmúltak. A legnagyobb felháborodást (és ezzel egyidejűleg csodálatot) egyetlen mű váltotta ki, amely sűrítette, ötvözte magában mindazt, ami a modern törekvésekben valóban forradalmi volt. Marcel Duchamp „Lépcsőn lemenő akt”-ja (1912) a sajtóban az érthetetlenség és köznevetség szimbólumává vált. (A lapok pályázatot tűztek ki, hogy ki tudja jobban megmagyarázni.) Egyúttal viszont olyan változást, olyan alapvető fordulatot hozott az amerikai művészetbe, mint 1907-ben az európai festészetbe Picasso „Avignoni kisasszonyok”-ja. Duchamp képe után már modern szemléletű művész nem láthatta a dolgokat úgy, mint régen.Számot kellett vetni azzal, hogy az emberábrázolásnak ez a teljesen új formája kérdésessé tesz minden hagyományos megoldást. Duchamp képe elindította a lavinát - mint annak idején Picassóé - hatása összehasonlíthatatlanul nagyobb volt Amerikában, mint szülőhazájában, Franciaországban. Marcel Duchamp nincs jelen a képe által okozott viharnál - helyette az ugyancsak francia Francis Picabia kerül a támadások kereszttüzébe. A kiállítás azonban tovább utazik Chicagóba és Bostonba háromszáz művet megvesznek s jó szemű gyűjtők elkezdenek modern képek iránt is érdeklődni, sőt azokból vásárolni. Picabia, Braque és Picasso műveit együtt állítják ki Walter Arensberg segítségével, akinek később az egyik legszebb magángyűjteménye lesz (ma a Philadelphia Museum of Art-ban). Az amerikai modern szemlélet kibontakozásához a döntő lökést az európai, pontosan a francia művészet adta. De ahhoz, hogy ezek a művek Amerikába kerüljenek, sőt - nagyrészt ott is maradjanak - ahhoz olyan gyűjtőkre volt szükség, akik felmérték az egyes mesterek, irányzatok jelentőségét, s esetleg anyagi veszteséget is kockáztatva, igen nagy összegeket szántak a modern művészet támogatására. Sőt, személyes kapcsolatban voltak a mesterekkel és kisebb-nagyobb problémáik megoldásában segítettek. Párizsban ugyanebben az időben szinte az utcán lehetett látni a műveket, a kis, olcsó üzletekben, vagy a kaptárszerű műteremházak egymás mellé zsúfolt odúiban. Ha valaki kíváncsi volt rájuk - könnyen megnézhette és fillérekért meg is vásárolhatta őket. Az amerikai gyűjtőknek - pl. Gertrude és Leo Steinnek különös módon nemcsak hazájukban, de még Párizsban is nagyobb a szerepük, mint a franciáknak. Jacques Lipschitz írja le, hogyan vásárol tőle Leonce Rosenberg, hogy köt vele szerződést és segíti az Amerikába utazáshoz. Az európai fő művek nagy része így Amerikába vándorol, s ott a magángyűjtemények kincse lesz. Előbb vagy utóbb azonban a legjelentősebb magángyűjtemények önálló múzeumokká válnak, vagy egy-egy múzeumon belül önálló szárnyat alkotnak, a gyűjtő egyéniségének, egyéni ízlésének érvényesítésével. Ezzel egyidejűleg s részint ennek következtében 1921 és 1930 közt hatvan új múzeum születik az USA-ban. A New York-i Museum of Modern Art Lillie P. Bliss gyűjteményéből születik 1924-ben, és ötlete az Armory Showból ered. Lillie Blissnek köszönhető, hogy a Metropolitan Múzeum 1921- ben megrendezte az első modern kiállítást. De a korszak művészete szempontjából még nagyobb jelentősége van Katherine S. Dreier-nek, ennek a különös, sokoldalú tehetségnek, aki tulajdonképpen festő volt. Művészete elenyészett az idők múlásával - annál maradandóbb azonban az általa alapított Société Anonyme. Tulajdonképpen a Société ötlete és elnevezése (részvénytársaság) Marcel Duchamp-tól és Man Raytól ered. 1920-ban hozták létre, a modern művészet közkinccsé tétele céljából. Az anyagiak nagy része Dreiertől és testvérétől származott, de nem annyira vásárlásra, mint inkább az új, fiatal 10 41