Művészet, 1979 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 12. szám

national Party ( Fiatalok Nemzetközi Pártja) chicagói programjába: „Legyen mindenki művész!” Ami 68-ban még csak felhívás volt, azt Joseph Beuys hamarosan már befejezett tényként szögezte le: „minden emberi lény művész”. Hoffman - miután yippie, vagyis (a saját meghatározásában) „társadalmi forradalmár hippi” - félreérthetetlenül a művészek társadalmi helyzetére célzott. Szeme előtt egy olyan élet reménye lebegett, amelyben a műalko­tásoknak tulajdonított valamennyi érték mindennapossá válik, és minden tevékenység megajándékoz a szabadságérzetnek meg az önmegvalósításnak azzal az élményével, ami manapság csak a valódi művész (illetve szerinte még a próféta és a bűnöző) kiváltsága. Beuys ugyanezt a reményét - a sze­mélyes megváltás prófétájaként - máris valóra válthatónak tünteti fel. Szá­mára minden ember autonóm lény, mert „a lelki élet birodalma mentes a hivatalos irányítástól”, s „ha az ember rátalál arra a helyre, ahol szabad, ott képessé válik saját elhatározásainak végrehajtására”. Ő következés­képpen nem is emberek, hanem állatok számára alapított politikai pártot, hogy „a nyulak érdekében” emeljen szót, hiszen azok „nem tudnak szót emelni önmaguk érdekében”. Az emberek viszont, szerinte, önálló politikai hatalommal rendelkeznek, legföljebb nem használják ki. „A szabadság - állítja Beuys - megegyezik az önmeghatározással, a kreativitással, a mű­vészettel, az emberrel.” „Mikor ezt mondom, hogy minden emberi lény művész, erre a képletre hivatkozom, mert a szabadság lényegéről beszélek, ami jelen van minden egyénben.” Egy másik próféta (a pszichedelikus meg­váltásé), Timothy Leary hasonló értelemben nyilatkozik: „Minden, ami fölszabadítja a testet meg a lelket, művészet.” És a kreativitás lélektana ebben igazolni látszik őket. Hiszen kreatív magatartásban jelentkező érték - mint gátolt képességek együttese - többé-kevésbé mindenkiben jelen van, és létének „művészi mozzanata­ként” szükség esetén felszínre is tör. Csak éppen ritkán van erre szükség a civilizáció taposómalmában, ahol a szerkezetbe való beilleszkedés igénye inkább minden zökkenő elkerülésére, semmint ilyesmi leküzdésére irányul. A „művész” viszont pontosan olyan feladatok elé állítja önmagát, amelyek megoldása az önmegvalósítás élményével ajándékozza meg. „A magam részéről - mondja Ken Friedman, a kaliforniai Fluxus csoport szervezője - szüntelenül ilyen mozzanatok létrehozásán fáradozom.” Majd hozzá­teszi: „Eközben olykor egy-egy mű is keletkezik - máskor azonban nem.” Ezek szerint pedig sosem a mű, hanem a művész a lényeg, az érték ugyanis nem a műtárgyban, hanem az alkotó emberben van. Ezen a meggyőződésen alapszik a Fluxus (nevében is kifejezett) egész „folyamat-esztétikája”, amelyben a művészet fogalma az értékek személyes átélésének folyamatá­val azonosul. „Az én-te kapcsolat művészetét keresem: egy alany-alany művészetet az én-az (nézőalany és műtárgy) művészet helyett” - mondja Friedman. Ebben az alanyi felfogásban az alkotás egyenlő az önmegvaló­sítással, a tárgyi elemek lefokozása pedig megnyitja a határokat „művész” és „műélvező”, „alkotó” és „befogadó” között. Magatartásuk közös jel­lemzőit Ken Friedman Esztétikájában Zen-buddhista anekdotákkal illuszt­rálja. Befogadni­­ vallja - s ezáltal gyarapodni csak az lehet képes, aki egyszersmind ki is adja, vagyis megvalósítja s ezáltal kiüresíti önmagát. Egy tudós egyszer a Zenről akart tanulni. Mestere első alkalommal teára hívta. Elébe tett egy csészét, megtöltötte... s csak egyre töltötte tovább, hogy a tea kifolyt. „Elég már! - kiáltott fel a tudós. - A csésze megtelt! Nem fér bele több!” A mester akkor így szólt: „Te éppúgy megteltél, mint ez a csésze. Hogy tanulhatnál te Zent, mikor nem fér beléd már semmi ?!” Hasonlóképpen: valódi műélvezetre csak az lehet alkalmas, aki a teremtés élvezetét is ismeri. Hogy a művel - vagyis a teremtéssel - valaki kapcso­latba tudjon lépni, ahhoz önmagának is teremtőképes alanynak kell mu­tatkoznia, mert a megvilágosulást - vagyis a művészetet - csak az érheti el. Marcel J­uchamp mint Rose Sélavy a Belte Haleine illatszeres üvegcséjén - a New York Dada c. egyszeri kiadvány borítója A férfi és a női elem egységét jelképező Mercurius a palackban, J. C. Barckhausen Elementa chemiae-jéből, Leyden, 1718 CAVELLIN 11914 2014 aki elmerészkedik a lét pereméig, és kockáztatja a bukást. Egy szerzetes, miután éveken át hasztalan bújta a szútrákat, fölkereste mesterét. A mester azt tanácsolta, hogy elmélkedjen egy hétig, így is tett, de hiába. A mester ezúttal azt tanácsolta, hogy elmélkedjen szünet nélkül három hétig, így tett, de most sem nyert vele semmit. Végül a mester így szólt: „Elmélkedj még egy hétig. Ha addig sem világosulsz meg, végezz magaddal!” A szer­zetes erre fölment egy toronyba, és szüntelen elmélkedéssel töltött egy hetet. A sátorit azonban nem találta meg. Akkor fölállt, és elszántan a torony párkányára lépett, hogy véget vessen életének. De amint lábát a mellvéd fölé emelte, ismeretlen megkönnyebbülés járta át, és abban a pilla­natban megvilágosult. Gary Snyder, Ginsberg ugyancsak Zen-tisztelő barátja, a költő értékét méri figyelemre méltóan hasonló végletekben. „A költőnek - írja - előbb-utóbb választania kell. Belemerül népe törté­nelmi hagyományainak folyamába, nagyságokban és közkincsekben, filo­zófiában és humanizmusban lubickol, s maga is nagy, jómódú, egészséges és rendezett lesz. Vagy a határon túli, külső útra lép, démonok és angyalok közé, az esetleges őrületbe vagy hülye fausti kárhozatba, talán a végső átalakulásba, talán a megvilágosult visszatérésbe, talán a gyalázatos kukac-pusztulásba.” Ezzel a pokolraszállásos hitvallással Snyder a törté­nelem alanyi, vagyis személyes átélésére is utal. Friedmannél ez az utalás a mindenkori jelenre való összpontosítás igényében fejeződik ki. „A kon­­ceptművészet - írja a saját műfajáról - mindenekelőtt egy új életszemlé­lettől, egy új jelentésérzéktől függ. Mi ez? Talán a mindenkori pillanat belső adottságának, a jelenben kéznél levő alanynak vagy tárgynak, a léte­ző dolgok, emberek vagy idők jelenvalóságának átérzése.” „A mindenkor elérten és meglévőn való túllépéshez ugyanis elengedhetetlen a jelen vég­letes megtapasztalása - illetőleg a túllépés csak a végletes megtapasztalás révén válik lehetővé. Két szerzetes egyszer zuhogó esőben találkozott egy kényes öltözékű hölggyel, aki ruháját féltve, nem mert átmenni a sáros úton. Az egyik szerzetes erre fölkapta, átvitte a másik oldalra, és ott lerak­ta. Órák múlva a másik megkérdezte: »Hogyan érinthetted meg azt a nőt? Megfeledkeztél fogadalmadról?« Ez így felelt: »Én már réges-régen leraktam azt az asszonyt. Te meg még mindig cipeled.«” Az itt és most ta­pasztalt történést Beuys is az önmeghatározás kulcsának tekinti. „Az ember természetéhez tartozna, hogy ne távolról lássa a történelmet” (társadalmi és államformák egymásutánjaként), „hanem közvetlenül, emberek közötti eseményként. Az esemény közvetlenül az emberre vonatkozik, a mai emberre. Benne magát az emberi természetet ismerjük meg.” Az „emberek közötti eseményekből”, valódi emberi kapcsolatokból szövődő társadalmi lét igénye mindenesetre elsődlegesebbnek mutatkozik a művészet igényénél. A művészet hovatovább egy ilyen eszményi lét fedő­nevévé válik, maguk a művészek pedig e lét üzenetének hordozóiként jelen­nek meg. Csakhogy az így felfogott művészet értékrendje továbbra is vona­kodik azonosulni a valósággal: az üzenetet a közeg nem képviseli, csupán közvetíti. A művek szokatlan valóságdarabokként bukkannak fel, mintegy szentesítve egy olyan állapotot, amelyben a megszokott valóság nem művé­szet. Az eszmék - úgy látszik - nemhogy megfellebbezhetetlen tényekként születnének meg, hanem a valóságtól idegen dolgokként húzódnak meg a művek porhüvelyében. Az eszmék - mondja Beuys - a műtárgyakban „megkövesednek”, sőt „melléktermékké” válnak, így az a válasz, hogy „mindenki művész”, egy olyan érem felirataként is értelmezhető, amely­nek másik oldalán az áll: „senki sem művész”. Mert a kérdés többé nem úgy szól, hogy ez vagy az a közeg - egy festett vászon vagy egy perforált celluloid szalag, egy szabatos vagy egy kaotikus mondat - művészet-e, hanem úgy, hogy mi az az eszményi közeg, ami az üzenettel azonos: mi lehetne az a „totális mű”, amelyben a művészet mint egy ideális lét, nem kivételes, hanem közönséges valóságként ölt testet. Somogyi György ELMÉLET 29

Next