Imreh Zsigmond festőművész kiállítása (Fényes Adolf-Terem, Budapest, 1956)

H­ogy kiállítási lehetőségeink elégtelenek, s hogy kiállítási programjaink igazságtala­nul egyoldalúak — közhelyszerű igazságok ezek, fájdalmas közhelyek — inkább tudott, mint érzett igazság volt képzőművészeti éle­tünk irányító szervei előtt. Olyan kiállítások alkalmával azonban, mint Imreh Zsigmondé is, ez a visszás és tarthatatlan helyzet, számukra, számunkra is azonnal jól letapintható, közvet­lenül érzékelhető valósággá válik . Imreh Zsig­­mond számára a felszabadulás óta ez az első alkalom, hogy képeit Budapesten önállóan be­mutathatja. S kiállítása ilyen szempontból, saj­nos, nem a fájdalmas kivétel közé tartozó ; — sorolhatnánk számos kitűnő és egyébként meg­becsült művészünk nevét, akik hasonló körül­mények között munkálkodtak a közreadás, be­mutatás reményének teljes díjával. Ezek a művészek egyes műveiket az évi országos­­ kiállításokon bemutathatták (több­nyire egyet-egyet), s ott inkább e művek kva­litásai, mint mérete irányította alkotójukra a tárlatlátogató közönség figyelmét. A kritika méltánylóan emlékezett meg róluk, művésze­tük szélesebb bemutatására azonban sor nem került ; talán azért is, mert művészetük nem tartozott a magyar művészet zenekarának leg­hangosabb hangszerei közé. S valljuk be, ez alatt az idő alatt sokszor szívesebben hallott hangszer volt az esetleg hamisan, de hangosan csörgő eintányér, mint a tisztahangú fuvola. Imreh Zsigmond a magyar művészet e hal­kabb, de tisztaszavú művészei közé tartozik, művészetének hangvételét az a biztonság és egyéni íz jellemzi, amely művészetünk iskolák­tól független legszebb hagyománya. 1900-ban született Illyefalván, Erdélyben. A Képzőmű­vészeti Főiskolai tanulmányait 1918 és 1928 között, mint Vaszary növendéke végezte. El­végzése után Miskolcon telepedett meg, azóta is ott él, tanít, dolgozik. E kiállításon bemuta­tott művei művészete fejlődésének mintegy keresztmetszetét kívánják adni, néhány kép­pel jelezve azokat az állomásokat, melyek e fejlődés, e lassú és logikus belső érés eredmé­nyeként jöttek létre. Imreh Zsigmond festészetének műfaja a pasztell. Egyedüli műfaja anélkül, hogy ez mű­vészetének bizonyos korlátozottságát jelen­tené , élményei ezen a technikán jelenhetnek m­eg legteljesebben. Élményeinek természete igényli ezt a formát és nem fordítva : a műfaj szabja meg élményei határát. E technikának kitűnő ismerője és művelője, aki azonban éppen ezért — bár nagyon is él vele — sohase él vissza lehetőségeivel. Kerüli a bravúros, látszólag bravúros megoldásokat, többnyire mindig az egyszerűbbet és egyben a nehezebbet választja. Nem törekszik, hogy a műfaj lehetőségein túli, a műfaj anyagszerű adottságain kívüli hatáso­kat érjen el. Nemcsak finom ízlése, de teoreti­­záló elméleti kérdéseket boncoló és számon­­tartó kutató ösztöne is távoltartja ettől : Imreh művészetében valamennyi kérdést, így a színek festői, hangulati értékének kérdéseit is a kísérletezés rangján veti fel. Gondolhat­nánk, hogy így élményei csupán kísérletek szín­teréül szolgálnak, holott­ élményei épp e kísér­letek érzelmi hevében teljesítik ki önmagukat. Ezek a kísérletek minden elizaktságuk elle­nére sem bonyolíthatók automatikusan. A festő élmény- és érzelem­világából szervesen nő­nek fel, s annak legkisebb rezdülését is híven tolmácsolják. Kísérletei nem egy hely körül topognak : az egyszínen belüli gazdagság ki­művelése, a fanyar egymás világító erejét még csak fokozó színharmóniák kibontása, a telt, erős színfoltoknak és finom tónusviszonylatok­nak közös síkon történő képpé alakítása egy­formán felelősségteljes vállalkozás számára. S ez persze mind konkrét feladat közben jelent­kezik a fény, színreflekszek, az anyagszerűség, térábrázolás problémáinak megoldása közben. Tájképfestészete bizonyítja ezt talán legerő­sebben. A táj portrészerű ábrázolása jegyében indult el, ma is ennek jegyében áll. Ezekből a tájakból éppen a portrészerűség fokozása érde­kében kibontotta szerkezeti lehetőségeiket, erre építve a kép kompozícióját. Komponálási mód­ját dísztelen egyszerűség jellemzi : egyszerű, szinte kopár ritmus, melyen belül azonban fi­nom formai tagozódás húzódik meg. A kép szerkezetiségére aggályos gonddal figyel, anél­kül azonban, hogy azt egyedüli témaként ke­zelné. E szerkezet differenciált mozgását a kép közvetlen alakításával is hangsúlyozza : a ké­pen szereplő motívumokat modellálló fakto­rának lélegzés természetességével váltakozó ütemével. S ez hitelesíti a legracionálisabbnak, legmérlegeltebbnek tűnő kompozícióját is : in­tellektuális analízis és intuitív alakítás egy­szerre eggyé ötvöződve realizálja képpé élmé­nyeit. Ezért az, hogy még legszigorúbban konstruktív gondolatai sem hatnak tanáros­nak, pedánsnak. Imreh analizáló, kereső hajlama csendélet­­festészetén keresztül nyilvánul meg legjobban. Az 1955-ös év csendéleteinek fanyar színhar­móniái, derengő, foszforeszkáló fényei a kísér­leten keresztüli gazdagodás lehetőségét ígérik számára, annál is inkább, mert ezek a kísérle­tek céltudatosak : egy belső emberi világon keresztül szűrt küzdő emiberi világ mélyebb megértésének és kifejezésének érdekében tör­ténnek, mialatt önmaguk is e történés össze­fogó színhelyévé válnak. Ebben az évben Imreh tájképfestészetünk hagyományainak felelevenítése felé fordult, vérrel telítve meg e mostanában sokszor élet­telen szkémaként felmerülő ránk származott motívumokat. Művészete itt is megtalálta sa­játos formanyelvét, mely önkéntelenebb kom­ponálás és kötetlenebb előadásmód által még csak gazdagodott, nyitvahagyva azt az izgal­mas kérdést : művészete merre veszi útját az elkövetkezendő időben. Hisz lehetőségei széle­sek. S a művész vállalkozó kedve töretlen. El­ért eredményei biztos támpontot adnak szá­mára. És mi volna biztatóbb, rangot adóbb ma, mint ez, egy jelentős művészi pályát befutott művész számára, amikor ma, sajnos, fiataljaink jó része — tisztelet a hősies kivételnek — aka­démikus festőként indul pályafutására. Imreh Zsigmond művészete nem volt eddig sem ismeretlen, méltányolatlan. Képeit a Szép­művészeti Múzeum, számos közintézmény őrzi, működését a művészetpártoló közönség számon­­ tartja, s reméljük, ez a kiállítás hozzásegít ahhoz, hogy teljesebben ismerhessük meg mű­vészetét, s művészetén keresztül — hisz tőle elválaszthatatlan — magát a művészt is. Baránszky Jób László

Next