Gadányi Jenő kiállítása (Ernst Múzeum, Budapest, 1957)

Festői képzeletem kapcsolatban van a természettel, amíg szemlélődöm. A kép fogalmazásának folyamatában a kapcsolat szükségképpen megszűnik, hogy teljes oda­adással élményeimet kifejezésre képessé tegyem. Követ­kezésképpen képeim nem azonosak a természet esetleges­ségével, mert véleményem szerint a mű formálásában és a természet változásaiban külön-külön törvények érvényesek. Képeim nem a természetből, hanem élmény­ből születnek, ennek következtében minél mélyebb az HORIZONTÁLIS TÁJ, 1950 A kiállítás iránt érdeklődő közönségnek szántam az alábbi tájékoztatást, nagy vonalakban összefoglalva a festő, a műalkotás és a természet egymáshoz való viszony­latát: élmény, annál jobban megváltoznak a valóságformák. A festő nem csak festő, hanem állandó kutató és fel­találó. Az egyéni vélemény formáló jelenlétének döntő fon­tossága van. Minden átformálás szándékos és nem vélet­len. Ennélfogva a kép megértését nem magunkban, hanem a műben kell keresni és így értjük meg teljességét magunkban is. Ami nincs megfestve, a kihagyások éppen úgy belejátszanak a festmény szellemi szerkezetébe, mint a megfogalmazott részek. Képeimben nem magyarázok, nem szimbolizálok, nem illusztrálok a festészet szokványos értelmezésében, mert szerintem mindezek másodrendű irodalmi gesztusok. A természetben gyönyörködő embernek eszébe sem jut a táj szemlélése közben, hogy valamilyen festményre gondoljon és azt összehasonlítsa a valósággal. Ahogy a természetben nem festményeket látunk, úgy képeim előtt ne akarjuk a természetet viszontlátni, mert lényegüket kifejező eszközeiben kell keresni, az alakításban, fantá­ziában, kompozícióban. Festői elgondolásaimban a kö­tetlen festői szándékot érvényesítem. Tomboló viharban, az elemek hatalmában érezzük a rajtunk kívül levő erők monumentális lenyűgöző hatá­sait. A művész napsütötte atmoszférában is átérzi a jelen­levő erők viharzó ellentéteit, monumentális plasztiká­jukat. Gyakorlati tapasztalataim igazolják, hogy a természet és művészet egymáshoz való viszonya ellentétes; ennek dacára benne van a művészetben a természet mint tárgyi jelenség. A szemlélő szellemi kapcsolatba kerül a művésszel akkor is, ha személyesen nem ismeri, mert a kép ma­­gába foglalja a festő magatartását, gondolatait, véleményét a művészetről, a világról. Az egyetértés akkor teljes, ha a szemlélőben rezonál a festő mondanivalója és a hogyan, ahogy azt festői eszközeivel kifejezi. Ha a szellemi beállítottság ellentétes irányú, akkor a rezonan­cia nem jöhet létre — a mű homályos, érthetetlen, sőt visszatetsző hatást kelt. Az a megszokott spontán meg­nyilatkozás, hogy valami tetszik, vagy nem tetszik, helyén­való lehet, de ugyanakkor meg kell állapítani, erre nem lehet támaszkodni, mert bizonytalan felületet érintő, nem maradandó ítéletről van szó. A komoly művészet­szemlélet kizárja a pillanatérzéseket, ha a dolgok mélyére hatoló, rendező szintézist felismerte. A művészet hogyanját háromféle — festői, formai és grafikai kategóriába lehet sorolni. Ha érzékenységünk a festőiség irányában fejlettebb, akkor a formai és gra­fikai fogalmazású művek idegenek és fordítva. A három kifejezés gazdagságának, sokrétűségének érzékeléséhez, összetartozásuk egyenlő értékeléséhez a gyakorlott mű­vészetszemlélet vezet. A műalkotások értékelését közös nevezőre lehet hozni, mert a jó kép felismerhető a művészetek egyetemes ismerete alapján. Az izmusok korszaka a szintetizálódás felé közeledik ,és úgy látom, a salaktól megtisztítva tovább terméke­nyítik a művészet egészét. A művész örök feladatához tartozik, magába fogadni a világnak azt a formakincsét, mely feltáratlanul, moz­dulatlan, szűzi állapotban van a dolgok méhében. A mű­vész önmagából és az életből ható erőket és benyomá­sokat korának megfelelően konkretizálja a műalkotás­ban. A művész belső világa nyughatatlan, viharokban és napsütésekben változó. Sokszor idézi a biológiai vi­lágon túlhaladó perspektívákat is. Napi feladata észre­venni a kis és nagy dolgok összefüggéseit, gyűjteni a fényt és árnyékot, lehajolni a fűszálhoz és meglátni a végtelen, sokrétű lehetőségeket. A napi feladat részlet­­­­élménye az örökfeladatnak. Az örök és napi feladat feszültsége mint állandó aktivitás él a művész szellemi és lelki világában, konfliktusokat felidézve, sokszor drámai élményekkel telítve. Ha ezeknek következtében ilyen műalkotással találkozunk, megdöbbenünk, vagy elragadtatjuk magunkat a befogadó vagy elutasító érzé­sek szerint. Az elmondottak ismeretében - úgy gondolom - képeim kompozíciós szerkezete és belső tartalma fel­idézik élményeimet és szándékaimat, melyek alapján képeimet festettem, ezenkívül a kiállítás sokrétűsége mögött a következetes stílustörekvés nyomai felismer­hetők. GADÁNYI JENŐ

Next