Kovács Zsuzsa belsőépítész és Perczel Erzsébet textiltervező iparművész (Ernst Múzeum, Budapest, 1962)

ff-­ff MŰVÉSZRŐL és művészetéről beszélni egy kiállítási katalógus keretén belül sokoldalú és nehéz feladatot jelent; az egyes alkotásokban meglátni a művész életét kifejező teljes tevékenységét és ugyanakkor a művész korának jellemző társadalmi és kulturá­lis keresztmetszetét is. Kovács Zsuzsa belsőépítész és Perczel Erzsébet textiltervező kiállítása — mint minden hasonló munkásságé — csak az itt lemérhető részered­ményekről ad képet. Életük eddigi munkásságát teljes igénnyel, az elmúlt időkben gyökerező valóságélmény hitelességével érzékeltetni ma már szinte megoldhatatlan feladat. Ahhoz, hogy megközelítőleg is felmérhessük művészi tevé­kenységük reális értékét, az egész iparművészeti élet múltját és jelenét is ismernünk kell; ez pedig ilyen szűkreszabott keretben merész feladat. Tanulságos és szükséges volna mindkét művész tevékenységéről teljes képet kapni, mert a meg­tett út nemcsak évek sorával jelölhető, hanem az iparművészet egészének változásokban gazdag és eseménydús életútja egyben. Az iparművészet történelmi és tartalmi változásai jelzik a művé­szek alkotói munkásságát; éppen azt a kort, amelyben a használati tárgyakat létrehozó tevé­kenység a legnagyobb lépéseket tette előre. Ma még túl közel van hozzánk ez az idő, melynek részesei, szemlélői vagy cselekvői voltunk és vagyunk mindannyian, ezért az érzelmi ítélő­képességeinket meghaladó feladat a tárgyilagos­ság teljes igényével beszélni magunkról és az eddig megtett útról. Régi felismerést kell ismételnünk, amikor vall­juk, hogy a kultúrák meghatározója és a társadal­mak egyik és legjellemzőbb kifejezője minden időben az ember hajléka és használati eszközei voltak. Az emberi élet anyagi valóságának hor­dozója, szellemiségének kifejezői voltak az élet­eszközei, használati tárgyai; ezekkel fejezte ki egyben hitét és világszemléletét is. Minden kor társadalmának teljesértékű kereszt­­metszete fejeződik ki azokon a használati tár­gyakon, amelyeken még szoros egységben ötvö­ződik a technikai, tudományos ismeretek és művészi kifejezőképesség adott felkészültségi foka. A feltörő kapitalizmus gépesítési törekvéseinek eredményeképpen a használati tárgyak sivár ipar­cikké, kereskedelmi áruvá váltak; egyre jobban kilúgozódott ezekből a kulturális érték, a művészi tartalom. A tárgykultúra önvédelmi harcában mozgalmak születnek a kéziművesség vissza­állítására, ennek jegyében jó létre az igényesek és tehetősek szolgálatára az iparművészet, a műterem művészetek új képviselője. Az ipar­művészet kulturális hatósugara ebben az idő­szakban még nem ér el a nép millióihoz; a hasz­nálati tárgyak a polgári világrend gazdasági és kulturális kettéosztottságát képviselik. A kettős arculat kézzelfoghatóan érzékelhető a profit­éhség rövidlátó és céltudatos magatartásában, valamint a művészetek élettől való elszakadásá­ban. Az így létrejött idealista művészetszemlélet, az iparművészet és a képzőművészet értékmeg­jelölésére jellemző meghatározást adott a har­mincas évek egyik magyar mestere, a művésze­tek helyét és funkcióját értékelve: „.. .a festészet és a szobrászat is, hogyha a kifejezés öncélúságá­­nak magasságából leszáll a magyarázó ábrázolás szintjére, akár pedig valamely használati objek­tum díszítésének feladatát vállalja: elveszti magas szellemi rangját, idegen célok cselédjévé válik. Ez utóbbi esetben a művészet alkalmazott művészetnek vagy iparművészetnek neveztetik.” Ez a megnyilatkozás arra is jól rámutat, hogy a múlt iparművésze alig vette tudomásul a mű­terme falain túl létező élet eseményeit, művé­szete csak egy szűk társadalmi réteg lezárt vilá­gát tükrözte. Befelé forduló szemlélete kizárta, hogy valóban iparművésszé, az ipar művészévé váljon, hogy az egész nép kultúrájának kifejezője és építője legyen. A magyar iparművészet és ezen belül az ipar­művészeink nagy részének életébe is a felszaba­dulásunk hozta meg az alkotói szemlélet és maga­tartás sajátos új vonását: az összefüggésben való aktív látás és az alkotásokban kifejezésre jutó társadalmi felelősségtudat erejét. Iparművé­szeink magatartása és tevékenysége is a gazdasági alap, a társadalmunk tartalmi megváltozása után lépésről-lépésre haladva változik, és így formáló­dik dialektikus látású, a nép kultúrájáért fele­lősséget érző művésszé. Kovács Zsuzsa és Perczel Erzsébet tervezői tevé­kenységén is lemérhető az iparművészet tartalmi megváltozásának különböző fázisa; megtalálható az egyéni igény kielégítésére való törekvés, amely az egyes darabokat létrehozó művészi alkotó­munka sajátossága és újabb tevékenységükben kifejeződik a nagyüzemi termelés, a sorozat­­gyártást meghatározó szerkesztő-tervező új ös­­­szetételű művészetszemlélet is. Munkájuk nem­csak rámutat a kor ízlésbeni igényére, hanem alakító módon vesz részt a társadalmi változások folyamatában. KOVÁCS belsőépítész adottságai és képességei sokoldalú felhasználásával szolgálta mindenkor lakáskul­túránk kibontakozását. A közel harmincöt éves munkásságára visszatekintve összegezhetjük, hogy akár szerényebb, akár jelentősebb feladatok megoldásán dolgozott, mindenkor érvényre kí­vánta juttatni a használati tárgyakat meghatá­rozó törvényeket: a célszerűség, anyagszerűség és az esztétikai követelmények egységét. Nem voltak „parádés” feladatai pályája kezdetén; ifjúsága nem volt azonos a mai fiatal belső­­építészek lehetőségeivel, akik már kezdeti mun­kásságukban is „nagy” tervezési megbízások élményanyagával haladnak az alkotómunka terü­letén mind előbbre. Kovács Zsuzsa teljesítő­­képessége a szűkre szabott lehetőségek mellett mégis átfogó jellegű volt, mert tervezési felada­tai közben értékes esztétikai, elméleti és mun­kásmozgalmi tevékenységet fejt ki. Tanulmá­nyai, cikkei a harmincas-negyvenes években jelen­tősen segítették a jövő felé haladás útján való tájékozódást. Már abban az időben felveti a ZSUZSA kollektív és az individualista, az egyedi és a széria bútorkészítés problémáit. Munkáit több külföldi lap is reprodukálta: Deutsche Bauzeitung, Deko­ rative Art, Domus. Szakírói tevékenysége kiter­jed a Munka, a Magyar Iparművészet, Tér és Forma, Építőmunka, Perspektíva, a Bútor és a Pesti Hírlap, majd felszabadulásunk után a Magyar Építőművészet és a Művészet, valamint külföldön a Stickereien und Spitzen hasábjaira. Tervezői tevékenységét Budapesten kezdi, több megszakítással Németországban és ismét Buda­pesten folytatja. Feladatai, megbízásai — a díj­nyertes pályázatokon túlmenően — lakások berendezésére, bútortervezésre és ezek sorában eszpresszó, gyermekruhaüzlet és töltőtoll szer­viz megtervezésére terjed ki. Felszabadulásunk nagyobb lehetőséget ad alkotó­munkája széleskörű kifejtésére, a tervezőintézeti munkakör több nagyméretű belsőtér kiképzését eredményezi; hivatali épületek, üdülőházak, gyógyszertár, étterem eszpresszó, üzletbelsők. KOVÁCS ZSUZSA: GYÓGYSZERTÁR BERENDEZÉSE ÉS PADLÓMOZAIK

Next