Kunvári Lilla szobrászművész kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1962)

KUNVÁRI LILLA SZOBRÁSZMŰVÉSZ KIÁLLÍTÁSA A FÉNYES ADOLF TEREMBEN Két évvel ezelőtt, 1960 őszén, a francia és az angol sajtó elismerő méltatásokban, a felfedezés örö­mével emlékezett meg Kunvári Lilla munkásságáról. A magyar szobrászművész párizsi, touloni kiállításai és Londonban bemutatott anyaga tekintélyes kritikusok figyelmét keltették fel és a jelentős folyóiratokban megjelent elemző, esszé-szerű tanulmányok Kunvári Lillát kiemelkedően értékelik. Többirányú, sajátosan egyéni, bensőséges munkássága a külföldi sikerek után most itthon kap nagyobb nyilvánosságot. Gyűjteménye egy költői érzékenységű asszony alkotói világának kapuját nyitja meg előttünk, gyön­géd, simogató kezekkel. Kunvári Lilla pályája zökkenőmentesnek tűnik, nem mintha az élet meg­kímélte volna a megpróbáltatásoktól. Életműve egyenletes, mindenekelőtt a saját belső harmóniája miatt. Azonkívül korán felismerve képességeit, aránylag fiatalon megtalálta egyéni hangjának művészi kifejezéseit. Művészi útjának határain belül fejlődött és azon belül kereste élményeinek formai megfelelőit, viaskodott az anyaggal, míg annyira meg nem ismerte, hogy engedékeny esz­köz lett kezében. De Kunvári Lilla tiszteli is az anyagot, nem kezeli önkényesen, fegyelmezetten ellenáll az anyag csábító lehetőségeinek és mindez megmagyarázza, miért nem került a divatos, formabontó áramlatok bűvkörébe. Ha csak egyetlen alkotásának légkört teremtő ereje érint ben­nünket, azonnal megértjük, hogy Kunvári Lilla egyéniségétől miért idegen a feltűnősködés, a for­mákkal való bűvészkedő játék. Nincs minderre szüksége. Szobrai, domborművei gazdag érzelmi világ tükrei, alkotásait gondolati elemek, sokoldalú kultúra, az elmélyedő műgond állandó jelen­léte hozza létre. Csodálkozó áhítattal, emberszeretettel, talán azt is mondhatnák, az ember iránti legnagyobb tisz­telettel közeledik minden témája felé. Mert művésznek lenni annyi, mint az ember szellemi világát táplálni, gazdagítani, örömet és szépet adni. Ezt az áhítatot, művészi alázatot, a művész felelősségét érezni Kunvári Lilla műveiben, egész koncepciójában. A mintázóját csak belső indításra veszi ke­­ zébe. Csak akkor fog egy modell mintázásához, ha az ember igazán érdekli, ha élményt kell benne, s csak akkor lát hozzá zenei témájú domborműveinek elkészítéséhez, ha mint az anya gyermekét, kihordta szívében a megtermékenyítő élményt. Plasztikáinak fő alkotóeleme az egyszerűség, az összefoglalás, az összegezés. Megtartja az emberi test, a fejek szerkezeti jellegét, a döntő formákban gondolkozik, s ezen belül jeleníti meg a formák ritmikus elrendezésével az egyén karakterét, szellemi és érzelmi életét. Alkotásainak olyan termé­szetes velejárója a ritmus, mint versnek a rím. Ebben a dinamikus Kentner-portréban sikerült egyesítenie legszerencsésebben portréinak két vállfáját, a reális képmást és a lényegábrázolást. Sokan karikatúrának nevezik ezt a műfajt, ami Kunvárit hosszú évek óta foglalkoztatja, de tévesen, mert kirekedt ezekből a portrékból mindaz, ami csúfondáros, ironikus, vagy szatíra, ami a karikatúrát jellemzi. Legújabb plakettjeiben nagyot fejlődött ezen a téren is. Kodály Zoltán, Pécsi Sándor, Dávid Wilde, tenyérnyi dombormű-kép­másai fölényes emberismerettel, a lényeges vonásokra szorítkozva, könnyed, rajzos előadásban mutatják meg a mélyen látott karaktereket. A muzsikus, a zene rajongója, értője és élvezője szólal meg Kunvári Lilla zenei élményeket sűrítő, költői plakettjeiben. Érzelmi telítettség, őszinte átélés, sallangmentes tiszta fogalmazás és előadás ad monumentális hatást ezeknek a méretükben nem nagy domborműveknek. A csellista kis­ bronza, a Richter plakett, a Quartett, a Hegedülő lány a legmélyebb emberi húrokon vallanak Kunvári Lilla művészi egyéniségéről, elmélyüléséről, kifejező erejéről. És még valamiről, arról az élet­áhítatról, mely a Kenyérszegő bensőséges figurájából éppoly intenzíven sugároz felénk, mint munka­ábrázolásaiból. A tragikus 1944-es évek emlékére készült műveit is a kevés eszközzel való előadás, a költői fantázia jellemzi. S. O. S. című plakettje drámai erejű látomás, a szennyes, gonosz hullám­verésben az emberfejek áradata sodródik tehetetlenül. Másik reliefje a halálba induló munka­szolgálatosok végeláthatatlan menete, minden retorikától mentesen, a legtisztább művészi esz­közökkel mozdítja meg az emberben a felháborodás és a részvét érzéseit. Kunvári Lilla veleszületett tehetségénél fogva ért hozzá, hogyan kell az anyagot átlényegíteni, saját képére formálni. Gyűjteménye éppen azért nyújtja a művészi élmények sorozatát, mert min­den munkájában benne van a teremtő ember, az élet rezdüléseire érzékeny művész, aki soha nem lankadó őszinte áhítattal készül minden munkájával a valóság felfedezésére, mélységeinek, össze­függéseinek feltárására. Muzsikusnak készült, később az orvosi hivatás vonzotta, míg Körmendi Frimm Jenő fel nem fedezte benne a mintázási készséget, s el nem indította Sidló Ferenc műtermébe. Kunvári Lilla később a párizsi Julian akadémiáján folytatta tanulmányait, ahonnan már növendék korában bekérték munkáit a Grand Palais kiállításaira. Ahogy szobrait elnézem, úgy érzem, Kunvári Lilla érzésben nem lett hűtlen egyik fiatalkorában áhított hivatásához sem. Vizsgálja az embert a felfedezés szán­dékával, tanulmányozza mint orvos a betegét, mit rejt egyik oldala, s miről beszél a Janus-arc másik fele, de úgy, hogy a szobor fejeiben a teljes embert, egységben láttassa. Számos példa mutatja meg az alkotó módszerének ezt az alapvető tulajdonságát. Nézzük akár a művészvilág felejthetetlen Péterfi Pista bácsijának derűs jóindulatot, finom szellemet, emberi humánumot sűrítő képmását, vagy az üde gyermeki báj kifejezését a domború homlokú copfos lányka fejszobrában. Külön tanul­mányt érdemelne Kentner Lajos zongoraművész portréja. Az egyéni vonások, a hasonlóság frap­páns megragadásán kívül, a markánsan mintázott fej virtuóz szintézisébe foglalja az interpretáló művész viaskodását, a kifejezésért. Kunvári Lilla bonyolult egyéniségeket jellemez úgy, hogy az egész embert állítja elénk. És jellemmegfogalmazásait nem a részletek aprólékos megmunkálásával éri el. Lehetőleg a konstruktív egységen belül lazítja föl mozgalmassá a formákat, hogy szinte lát­juk a homlok finom hajszálereinek szövevényében lüktető vért, az izmok alatt keringő nedveket, s az arcra kiülő belső érzelmi világot, a belső karaktert.

Next