Muridsány Zoltán festőművész kiállítása (Fényes Adolf-Terem, Budapest, 1962)
A művész pályafutásának mindig döntő eseménye a kiállítás. Ez magától értetődő, pedig képzőművésznél az alkotás kezdete, de befejezése a kiállítótermen kívül történik. A festő, szobrász alkotómunkája nem áll olyan szoros kapcsolatban a bemutatással, mint a színpad időbeli művészete az előadással. Elképzelhető ugyan egy egész életmű kiállítás nélkül, példa is volt rá, de a művész valójában csak ott ismeri meg munkáit a kiállítóterem falán, a nyilvános bemutató alkalmával tud igazán számot vetni saját magával. A közönség és a szakmabeliek véleménye, kritikája, az okos, de a kevésbé szerencsés megjegyzések is hasznára válhatnak a művésznek, és a dicséret — még akkor is, ha nem őszinte — a későbbi munka serkentőjévé tud válni. A tárlat előkészületének izgalmai, a siker, a kiállítás légköre mind olyan vektor, amely erőt ad a további alkotás bonyolult folyamatához és önbizalmat ott is, ahol hiányzott. Nuridsány Zoltán újabb festményeinek sorozatával állt elő, melyet kiegészített néhány régebbi grafikájával, jelentést téve művészetének jelenlegi állásáról, pillanatnyi törekvéseiről. E kiállítási anyagát távolról sem tartja végeredménynek, még csak egy festői szakasz lezáró summázásának sem, vagy akár egy kísérletsorozat befejező közlésének. Inkább csak útközben megállva, kis pihenőt tartva, számba veszi, mit kell megtartania képalkotásának vonásaiból, mit kell elvetnie. Mégis, mi késztette arra, hogy ezt a kollekciót, melyre nem mondja, hogy teljesen egyetért vele , kiállítja ? Úgy érezte, hogy itt van a kiállítás szükségének pillanata, most kell kiállítania. Nuridsány egy évtized külső és belső nehézségei, művészi vívódásai.