Nuridsány Zoltán festőművész kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1962)
A művész pályafutásának mindig döntő eseménye a kiállítás. Ez magától értetődő, pedig képzőművésznél az alkotás kezdete, de befejezése a kiállítótermen kívül történik. A festő, szobrász alkotómunkája nem áll olyan szoros kapcsolatban a bemutatással, mint a színpad időbeli művészete az előadással. Elképzelhető ugyan egy egész életmű kiállítás nélkül, példa is volt rá, de a művész valójában csak ott ismeri meg munkáit a kiállítóterem falán, a nyilvános bemutató alkalmával tud igazán számot vetni saját magával. A közönség és a szakmabeliek véleménye, kritikája, az okos, de a kevésbé szerencsés megjegyzések is hasznára válhatnak a művésznek, és a dicséret — még akkor is, ha nem őszinte — a későbbi munka serkentőjévé tud válni. A tárlat előkészületének izgalmai, a siker, a kiállítás légköre mind olyan vektor, amely erőt ad a további alkotás bonyolult folyamatához és önbizalmat ott is, ahol hiányzott. Nuridsány Zoltán újabb festményeinek sorozatával állt elő, melyet kiegészített néhány régebbi grafikájával, jelentést téve művészetének jelenlegi állásáról, pillanatnyi törekvéseiről. E kiállítási anyagát távolról sem tartja végeredménynek, még csak egy festői szakasz lezáró summázásának sem, vagy akár egy kísérletsorozat befejező közlésének. Inkább csak útközben megállva, kis pihenőt tartva, számba veszi, mit kell megtartania képalkotásának vonásaiból, mit kell elvetnie. Mégis, mi késztette arra, hogy ezt a kollekciót, melyre nem mondja, hogy teljesen egyetért vele , kiállítja ? Úgy érezte, hogy itt van a kiállítás szükségének pillanata, most kell kiállítania. Nuridsány egy évtized külső és belső nehézségei, művészi vívódásai, eredménytelensége, önmagával való — talán túl szigorú — elégedetlenség után újra magára talált. Belső művészi felszabadulásával most ez az anyag az első állomás, ahol nyugodt lelkiismerettel állhat a közönség elé, és mondhatja — itt tartok, még nem elégít ki, de talán nem kevés,amit nyújtani tudok. A kiállítástól pedig olyasmit vár, amit a bevezető sorokban vázoltunk, persze nem a miénkkel azonos gondolatokkal, nem is tudatosan. Maga a művész csak érzi, s nem láthatja az elemzésnek olyan módját, mint a művészeti életet figyelő művészettörténész. De a külső szemlélő is azt mondhatja, hogy a bemutatásra való törekvés helyes volt, mert munkái mondanivalójukkal, új formanyelvű előadásukkal, egyéni stílusukkal kiállításra valók, színvonalas együttes került a közönség elé. Nuridsány Zoltán ma ennyit ad s úgy véljük, e képek fogadtatása is szíves lesz. Melyek új festményeinek jellemzői? Elsősorban az erős konstruktivitás. Mély színek mellett sok piros, sárgák és zöldek foltjai, nagy síkok, olykor kontúrozva. Témái a mindennapi élet alakjai és tájképek. Portrék, nőalakok, köztük kettős (Beszélgetők) vagy hármas (Aszszonyok kapával) kompozíciók. A festők által kedvelt tájakat Tihanyt, Szentendrét és Visegrádot másoktól különböző módon látja, előadásának hangja egyéni. Alkotó módszere nem gyors. Vázlatok után, hosszabb szünetekkel fejleszti tovább a képet alapos munkával. Képeinek nehéz születését csak elbeszéléséből tudjuk, magán a festményen nem látszik, sehol sem lesz „elkínzottá”. E képekről az építés biztonságát, s művészének — rajzban és a megfestésben — szakmai tudását olvashatja le a néző. Mindezekkel már magában is megelégedhetne a művész. Mi kell még — mondhatná valaki —, hiszen kész munkák, érett alkotások. Itt látszólag ellentmondás van Nuridsány önmagával való elégedetlenségével, mellyel ráadásul e sorok is egyetértettek. A művésznek az az igénye, hogy továbbhaladjon, nem egy-két lépéssel, már csak csiszolgatva eddigi vívmányait, hanem nagyobb távolibb célt kívánva, esetleg egészen más eszközökkel elérni — elismerést és nem elmarasztalást érdemel. Nuridsány Zoltán 1925-ben született Marosvásárhelyen. 1944-ben iratkozott be a Képzőművészeti Főiskolára. Kmetty János és Főnyi Géza tanítványa volt. Főnyi mellett a mozaik tanszakot végezte. Még főiskolás korában, 1947-ben részt vett (az akkori Mérnök Szakszervezetben rendezett) „Közösségi művészet felé” című vitasorozatban, melyen — többekkel együtt — a murális művészet problémáit fejtegették, ennek elsőbbséget adva a táblaképfestészettel szemben. Nem tekinthetjük sem véletlennek, sem a saját művészetén kívüli elméleti kérdésnek ezt a tényt, hogy Nuridsányt ilyen problémák érdekelték, már akkor pályájának kezdetén. Ma is vallja, hogy a mozaikművészetet feladatának tartja, vonzalma a monumentális síkművészet iránt nem csökkent. Mégis Nuridsány Zoltán, mozaik szakot végzett festőművész mindmáig nem kapott mozaik megbízást, tanult mesterségét nem hasznosíthatta. Ha voltak is sikerei, azokat mindig mint táblaképfestő érte el. E kis kitérő után folytatjuk a rövid életrajzot. Még főiskolai hallgató volt, amikor feltűntek sikerült gouache-ai, melyek közül többet mai szemmel is értékállónak tarthatunk. 1948-ban itáliai ösztöndíjat kapott, megjárta