Szilvássy Pál festőművész kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1962)

SZILVÁSSY ELÉ PÁL KIÁLLÍTÁSA Számos művész tevékenykedéséről alig tudunk valamit és ha megtekintjük mun­kásságukat, az első benyomás a legkülönbözőbb képzeteket keltheti. Szilvássy Pál műveit magam sem ismertem, hasonlóan többekhez, s e műteremláto­gatásom, az újonnan látottak, kedves meglepetést okoztak. Az oeuvre — igaz, hogy csak egy rövidebb —­ kétesztendős szakaszának bizonylatai, a mintegy harminc kép­ből álló kiállításra szánt anyag valóban méltó az érdeklődésre. Szilvássy Pál 1920-ban született Miskolcon. A Főiskolán Szőnyi István tanítványa volt. A nagybányai művésztelepen dolgozott 1943—46-ig. A nagy nemzedék már ekkor nem élt, vagy képviselői nem éltek ott, de Nagybánya szelleme, egy bizonyos at­moszféra, jelenlévő valóság. A nagybányai évek után Szilvássy Zágrábba költözött felesége családjához. A modern magyar művészet alakulásában nem sokat szerepel ez a város. Szilvássy Pálra is inkább a természet és a város szépsége, a dalmáciai utazások hatottak inspiráló erővel, mint az akkori, háború utáni súlyos évek művészeti élete. 1949-ben tért vissza Budapestre. Azóta részt vesz a kiállításokon. Vidékre is jár festeni, az állami gadaságokba. Egyidőben pedagógiai munkásságot is folytatott, képzőművészeti kört vezetett. Ez a kis életrajzi rész meglehetősen szűkszavú. Korlátozott terjedelme a művész fiatal korával magyarázható, hiszen Szilvássyt még a fiatalokhoz lehet sorolni, innen a középgeneráción, ha a nálunk szokásos meghatározást használjuk. Szőnyi tanítvány volt. A mester tanításai, vagy inkább tanári egyéniségének varázsa (magunk, akik ezt nem tapasztaltuk, újra és újra halljuk az egykori tanítvá­nyoktól), mindmáig élő. Pedig Szilvássy Pál képeiben nyomát sem látjuk Szőnyi — mondjuk — stílusának. Mikor ezt megjegyezzük, Szilvássy helyeslőleg válaszol, sőt kiegészíti azzal, hogy főiskolás korában sem utánozta mesterét és Szőnyi azon kevesek közé tartozott, aki ezt nemhogy rossznéven vette volna, hanem méltányolta, sőt szavakban is realizálta. Külön műtermet adott Szilvássy Pálnak egy társával együtt a Főiskolán. Szőnyi vezette tanítványait az anyagtani érdeklődés felé. Szilvássy Pált ez mindig érdekelte. Tulajdonképpen a háború utáni években kezdett ez iránt érdeklődni, — egyszerű okból — amikor nem lehetett pasztellt kapni. Pasztellra pedig szüksége volt, mert, ha a hegyekbe ment ki dolgozni, így könnyebb volt a festőládája. Zágrábi tartózkodását is nagyrészben az anyagtani ismerkedésre fordította, főképpen a pasz­­tellkészítés technikájával foglalkozott. A technika iránti érdeklődése máig sem lany­hult, kedvelt műfaja az olajpasztell, ahol vegyes a technika. S a jövőre nézve újabb festéktechnikai problémák megoldását tervezi. Nem véletlenül időzünk a technika kérdéseinél, mert e becsülendő stúdiumot, a régi korok nagy mestereinek hagyomá­nyát, a művességnek ezt az újraélesztését, velejéig mainak, modern gondolatnak tart­juk. Ez nem külön műszaki rész, hanem szoros kölcsönhatásban van magával a mű­vészettel, emelvén annak színvonalát és a mű nemességét. Sorba lapozgatjuk képeit. Intérieur zongorával. A perspektivikus előadás helyett, majdnem a síkba terítve áll a zongora, rajta szobor. A zongorának vázát, kon­strukcióját, belső lényegét adja. A más művészetek szimbólumát azonban vissza tudja hozni a festészet, a síkábrázolás keretei közé és nem jelent stílustörést zenei érzéke,­s tájékozottságának jelzése. A zongorán álló Chloé szobor a művészfeleség (Veszély Jelena szobrász) alkotása, a képen az eredeti bronz kisplasztikát szándékosan megnagyítva, monumentálisan adja elő, festőivé transzponálja. Címlapképünk, a Karácsonyfa, talán legerőteljesebben jelképezi a művész jelenlegi törekvését. Itt is a szerkesztés áll előtérben, még határozottabbak itt a vonalak. A szín szerepe viszonylag nagyobb, mint más, legtöbb képén, de elve a vertikális vonalritmus e helyütt is uralkodó. E szerkesztést a téma, a fenyőfa maga is adja. Az építéssel mindent a maga helyére tett. A Karácsonyfa — és a többi kép — elem­zését olvasva, valaki azt hihetné, hogy Szilvássyt a szerkesztés problémái között a rideg, már a matematikába hajló végletes kísérletezések veszélye fenyegeti, pedig tehetsége mindettől távoltartja, sőt művészetének a lírai elem is alkotórésze. Az Állatkerti tó című képénél mindennek a szerkezetét mutatja, a figuráknak is csak a vázát. A szín itt másodrendűvé redukálódik. Előadásának könnyedségét soha sem veszélyezteti a bravúr felületessége, mert minden vonása mögött érződik a szolid tudás, a sok éves készülődés­­— talán éppen erre a képre. Balatoni táj. Tárgyilagosabb festők konstruktív tájnak keresztelték volna el a képet. Az előtér, középtér, háttér szigorú kánont jelent itt, a fákat kontúrjuk rendbe fog­lalja. Távol áll ez a kép a szabványos tóparti táj­ábrázolástól, de többet mond a Balatonról, a képzőművészethez ez áll közelebb. Az állami gazdaságok tehenészeteiben festett csordák és a borjak tanulmányai me­gint új világot mutatnak, de teljes egységben az eddigiekkel. Néhány csendéleténél visszatér az tiszta olaj­festéshez. Első pillanatban úgy tetszik, hogy nem „fekszik” neki az olaj, de később győzedelmeskedik efelett is. Bővíti a csendélet formanyelvét, már csak a modellek beállításával is. Ezeknél az olajfest­ményeknél is a kompozíció biztonságára alapít, a konstruktivitás mellett a dekora­­tivitás is helyet kap, a szín teljes rangjában olyankor harsogóan, ragyogva visszatér. A technikák kérdése mindig fontos nála, bár nem terpeszkedően uralkodó. Sáros­patak c. képét szemlélve megjegyeztem, hogy színei nem is pasztellszínek. — Való­ban nem, — válaszolja — a képnek, képnek kell lennie, s ha akkor történetesen olaj van nálam, ez olajfestmény lesz.

Next