Fekete György, Nagy József, Schrammel Imre tárgyformáló művészek kiállítása (Csók István Galéria, Budapest, 1963)

Oly­an kiállítás ez, ahol három utat és kifejezést kereső művész munkájában az anyaggal, formákkal folytatott birkózás mély érzelmi és mesterségi vallomássá válik. A mindent befogadni és alakítani akaró nyíltszívű őszin­teség minden külső behatást és belső indítékot feloldó alko­tási szenvedéllyé válik. A három művész érzékenyen reagál a jelenségekre, anyagokra, formákra és ezeket mindegyik a maga felfogásának belső rendjébe foglalja. A látszólag szélsőségekkel terhes anyag végletei egy na­­gyon is tudatos elrendeződési folyamat mozgalmasságába enged­nek betekinteni. — Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni. — mondja József Attila. A tárgyformáló művész számára ez a „pokoljárás” az anyagok, formák, eljárások és a művészi ala­kítás lehetőségeinek végigkísérletezését, az alkotó folyamat át­élésének és tudásgyarapító hatásának érlelődését jelenti. Mind a három művész 1957-ben végezte el az Iparművé­szeti Főiskolát. Magukat „tárgyformáló” művészeknek nevezik, ezzel is kifejezésre juttatva törekvéseik tartalmának új meg­fogalmazását, szélesebb skálájú tevékenységi körét, nagyobb tár­sadalmi és művészi felelősségét. Fekete György — belsőépítész, munkássága érinti szinte egész életünk tárgyi környezetét; ébresztőórát, bútort, közin­tézmények belsőit, kiállítást és mindent — formál —. Ez a formakeresés azonban nem külsődleges felületi játék, hanem az arányok, vonalak, fokok megszerkesztett konstruktív rend­jének egyre inkább letisztult megjelenése. Az évekre vissza­nyúló bemutatott anyag a tervező kibontakozásának egyértelmű irányát bizonyítja a lecsiszolt, szűkszavú és nagyon tiszta formai gondolatok jegyében. Minden feleslegestől szabadulni akaró, funk­cionális és szerkezeti őszinteségen alapuló — egyes tárgyakon szinte aszketikus — magatartás jellemzi a jó úton haladó Fekete György munkáit.

Next