Fekete György, Nagy József, Schrammel Imre tárgyformáló művészek kiállítása (Csók István Galéria, Budapest, 1963)
Olyan kiállítás ez, ahol három utat és kifejezést kereső művész munkájában az anyaggal, formákkal folytatott birkózás mély érzelmi és mesterségi vallomássá válik. A mindent befogadni és alakítani akaró nyíltszívű őszinteség minden külső behatást és belső indítékot feloldó alkotási szenvedéllyé válik. A három művész érzékenyen reagál a jelenségekre, anyagokra, formákra és ezeket mindegyik a maga felfogásának belső rendjébe foglalja. A látszólag szélsőségekkel terhes anyag végletei egy nagyon is tudatos elrendeződési folyamat mozgalmasságába engednek betekinteni. — Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni. — mondja József Attila. A tárgyformáló művész számára ez a „pokoljárás” az anyagok, formák, eljárások és a művészi alakítás lehetőségeinek végigkísérletezését, az alkotó folyamat átélésének és tudásgyarapító hatásának érlelődését jelenti. Mind a három művész 1957-ben végezte el az Iparművészeti Főiskolát. Magukat „tárgyformáló” művészeknek nevezik, ezzel is kifejezésre juttatva törekvéseik tartalmának új megfogalmazását, szélesebb skálájú tevékenységi körét, nagyobb társadalmi és művészi felelősségét. Fekete György — belsőépítész, munkássága érinti szinte egész életünk tárgyi környezetét; ébresztőórát, bútort, közintézmények belsőit, kiállítást és mindent — formál —. Ez a formakeresés azonban nem külsődleges felületi játék, hanem az arányok, vonalak, fokok megszerkesztett konstruktív rendjének egyre inkább letisztult megjelenése. Az évekre visszanyúló bemutatott anyag a tervező kibontakozásának egyértelmű irányát bizonyítja a lecsiszolt, szűkszavú és nagyon tiszta formai gondolatok jegyében. Minden feleslegestől szabadulni akaró, funkcionális és szerkezeti őszinteségen alapuló — egyes tárgyakon szinte aszketikus — magatartás jellemzi a jó úton haladó Fekete György munkáit.