Freytag Zoltán festőművész kiállítása (Csók István Galéria, Budapest, 1963)

A / % - irfpvcQrfof nprn­­­oh et i'irfv mo'i­i'", hogy aki megértette, felfogta, el ne higyje. A szépséget sem lehet úgy formába önteni, hogy aki látja (hallja, olvassa) és megértette, felfogta vagy meg­érezte, öröme ne legyen, el ne higyje annak igazságát. Ezt szeretném mottóként e katalógus margójára írni. Ezt az általános igazságot szeretném konkrétté tenni Freytag Zoltán művészetét ismertetve. Világossá téve, hogy művészetében az igazságra törekvés program volt és hogy e magatartás áthatotta a művészt és műveit egyaránt. Hangsúlyozni, hogy művei nem szeszélyből születtek és kerekedtek messzi útjukra. Nem játékos kísérletek csupán, hanem egy küzdelmes művészélet következe­tes és bonyolult, de szükségszerű belső törvényei folytán kaptak formát és tartalmat. Freytag Zoltán művészi pályája több mint negyven évre tekint vissza. Egész pályáját végig kíséri az a nagy küzdelem, amelyet a XX. század Európája vív önmagával, gazdasági, poli­tikai, kulturális vonalon egyaránt. Új csomópontok keresésén, új nézőpontok kialakításán fáradozik, hogy új értéknormák sze­rint felmérhesse mindazt, amit eddig létrehozott. De keresi az új kiindulási pontokat is. Ezért veti fel és fogalmazza meg újból az emberi lét nagy kérdéseit, — a régit és mindig idő­szerűt —, az „ember és természet" viszonyát, melyre az egyre inkább vertikális irányban gyorsan mozgó tudomány is készteti. Ebben a törekvésben kap új karaktert kultúra és művészet egyaránt. A geocentrikus világképet és életérzést sürgetően tágítja kozmikussá és nagy erőfeszítéseket tesz ennek művészi megfogalmazására is. E kor művészének új nagyságrend alapján kell tisztáznia a „realitás” fogalmát művészi síkon is. Felismerni, hogy a „rea­litás” fogalma tágabb, mélyebb, mint ahogy azt eddig hittük és értelmeztük és hogy az eddig ismeretlen „igazságok” meg­értése csak azon múlik, milyen nagyságrend és nézőpont alap­ján áll. Így lettek az eddigi határvonalak feltételesek és viszony­lagosak. Ilyen szemlélet kialakítására természetesen csak olyan művészek vállalkozhattak, akik felismerték annak igazságát, hogy a művészet örök mozgásban van (nem is egyirányú) és hogy a művészetre végzetes, ha beleszorítják a hivatalos illen­dőségbe, a konvencionális meddő középszerűségbe, mert az, aki egy forradalmi világban úgy tesz, mintha minden rendben volna és simán menne a maga útján és csak ismételnie kell az idejét­múlt, formailag csiszolt, tartalmilag közömbös szóvirágokat, az gátolja a haladást. A jó művészet mindig egyúttal forradalmi művészet is. Freytag Zoltán művei világosan mutatják és igazolják, hogy ő vállalta a művésznek e nehezebb, de magasabbrendű életét. Törvényszerűen járja végig az utat a „természettől” a „tiszta formák” világáig, mindig a valóság talaján állva. A felület opti­kai valóságától (a pillanatnyiság, az elfutó valóságtól) a valóság mélyebb, állandóbb törvényszerű összefüggéséig. Felismeri azt az alapigazságot, hogy a mű is olyan, mint a világ; törvényei vannak, de világgá csak akkor válik, ha az esetlegességek kaotikus birodalmát renddé alakítja át. Az ember csak így tud élni benne és általa. A művészet hivatását is éppen abban látja, hogy a művésznek fel kell ismerni a természet azon nagy vágyát, hogy újra teremtse, rekonstruálja önmagát. Felismerhetővé tegye igazságait, törvényeit. A művész a tárgyi világ jelensé­geinek adott organizmusát felbontja, mondanivalója szellemé­ben újra szervezi, így fordítja le a tartalom és forma dialek­tikáján keresztül a valóság elvontabb igazságait konkrétra, érzé­kelhető valóságra. Freytag Zoltán nem absztrakt művész, de absztrakt kultú­rával rendelkező. Nem jut el a tárgytalan és jelentés nélküli művészetig. Ettől megóvta őt józansága, logikai és érzelmi vilá­gának organikus rendje. Éppen ezért a nagy klasszikus hagyo­mányok továbbra is dominálnak festészetében még akkor is, ha művei különböző arányokban és ötvözetekben mutatják a szel­lemi, érzelmi és képzeleti elemeket. Nem mutat hasadási pontot sem a naturalizmus, s°m a logikai konstruktivizmus, sem a fantazmor"á-vak vitává f°lé. Vallja, hogy a legszubjektívebb művész is a társadalom meg­bízottja, azáltal, hogy az addig ismeretlen, elmondatlan élmé­nyeket a lát­szól­a­g elszigetelt szubjektumból a közösségbe árasztja át. „Az élményeknek, benyomásoknak és érzelmeknek a művész szubjektivitása rév°n történő társadalmasítása, soha­sem, a múlt közösségéhez való visszafordulás, hanem olyan differenciált é-­ nagyfeszültségű, közösséghez való odafordulást jelent, amelyben az „egyén” hangja nem vész bele a mindent elnyelő „uniszónóba” — mondja Ernst Fischer. Minden valódi művészi alkotás megszünteti az emberi valóságnak egyedi lényekre és közösségekre való tagozódását. Életrajzából kitűnik, hogy az életében lezajlott nagy tár­sadalmi mozgások tempója és művészi kibontakozásának üteme azonos. Ezért kényszerül a második világháborúban hadifogság, betegségek hosszú sora, anyagi gondok és különféle kényszer­foglalkozások miatt csaknem tizenöt évi hallgatásra. A meddő évek után újra kialakítja magának művészi életformáját. Az itt kiállított kének is az utóbbi évek termése. Freytag Zoltán min­dig benne élt a korban, korával együtt lélegzett és gondolkodott. Ebből adódtak nagy belső összeütközései, szükségszerű útkere­sései is. Művészi fejlődésében ennek ellenére mindenütt felfe­dezzük a törvényszerűséget is, ahogyan és amilyen sorrendben folytatja tanulmányait. — Graz, Bécs, Berlin, München (Hans Hoffmann), Párizs, majd Görögország és Itália. Ahogyan és amilyen sorrendben a kifejező eszközök és témák variálják egymást, a csendélettől, a tájon keresztül a figuráig. Egyre mé­lyebbről ható erők érvényesülnek nála, hogy elnyomják, hát­térbe szorítsák azt, ami azóta értékrendjében csökkent, felüle­tivé vált és így nem lett alkalmas egy mélyebb tartalom hordo­zására.

Next