Freytag Zoltán festőművész kiállítása (Csók István Galéria, Budapest, 1963)
A / % - irfpvcQrfof nprnoh et i'irfv mo'ii'", hogy aki megértette, felfogta, el ne higyje. A szépséget sem lehet úgy formába önteni, hogy aki látja (hallja, olvassa) és megértette, felfogta vagy megérezte, öröme ne legyen, el ne higyje annak igazságát. Ezt szeretném mottóként e katalógus margójára írni. Ezt az általános igazságot szeretném konkrétté tenni Freytag Zoltán művészetét ismertetve. Világossá téve, hogy művészetében az igazságra törekvés program volt és hogy e magatartás áthatotta a művészt és műveit egyaránt. Hangsúlyozni, hogy művei nem szeszélyből születtek és kerekedtek messzi útjukra. Nem játékos kísérletek csupán, hanem egy küzdelmes művészélet következetes és bonyolult, de szükségszerű belső törvényei folytán kaptak formát és tartalmat. Freytag Zoltán művészi pályája több mint negyven évre tekint vissza. Egész pályáját végig kíséri az a nagy küzdelem, amelyet a XX. század Európája vív önmagával, gazdasági, politikai, kulturális vonalon egyaránt. Új csomópontok keresésén, új nézőpontok kialakításán fáradozik, hogy új értéknormák szerint felmérhesse mindazt, amit eddig létrehozott. De keresi az új kiindulási pontokat is. Ezért veti fel és fogalmazza meg újból az emberi lét nagy kérdéseit, — a régit és mindig időszerűt —, az „ember és természet" viszonyát, melyre az egyre inkább vertikális irányban gyorsan mozgó tudomány is készteti. Ebben a törekvésben kap új karaktert kultúra és művészet egyaránt. A geocentrikus világképet és életérzést sürgetően tágítja kozmikussá és nagy erőfeszítéseket tesz ennek művészi megfogalmazására is. E kor művészének új nagyságrend alapján kell tisztáznia a „realitás” fogalmát művészi síkon is. Felismerni, hogy a „realitás” fogalma tágabb, mélyebb, mint ahogy azt eddig hittük és értelmeztük és hogy az eddig ismeretlen „igazságok” megértése csak azon múlik, milyen nagyságrend és nézőpont alapján áll. Így lettek az eddigi határvonalak feltételesek és viszonylagosak. Ilyen szemlélet kialakítására természetesen csak olyan művészek vállalkozhattak, akik felismerték annak igazságát, hogy a művészet örök mozgásban van (nem is egyirányú) és hogy a művészetre végzetes, ha beleszorítják a hivatalos illendőségbe, a konvencionális meddő középszerűségbe, mert az, aki egy forradalmi világban úgy tesz, mintha minden rendben volna és simán menne a maga útján és csak ismételnie kell az idejétmúlt, formailag csiszolt, tartalmilag közömbös szóvirágokat, az gátolja a haladást. A jó művészet mindig egyúttal forradalmi művészet is. Freytag Zoltán művei világosan mutatják és igazolják, hogy ő vállalta a művésznek e nehezebb, de magasabbrendű életét. Törvényszerűen járja végig az utat a „természettől” a „tiszta formák” világáig, mindig a valóság talaján állva. A felület optikai valóságától (a pillanatnyiság, az elfutó valóságtól) a valóság mélyebb, állandóbb törvényszerű összefüggéséig. Felismeri azt az alapigazságot, hogy a mű is olyan, mint a világ; törvényei vannak, de világgá csak akkor válik, ha az esetlegességek kaotikus birodalmát renddé alakítja át. Az ember csak így tud élni benne és általa. A művészet hivatását is éppen abban látja, hogy a művésznek fel kell ismerni a természet azon nagy vágyát, hogy újra teremtse, rekonstruálja önmagát. Felismerhetővé tegye igazságait, törvényeit. A művész a tárgyi világ jelenségeinek adott organizmusát felbontja, mondanivalója szellemében újra szervezi, így fordítja le a tartalom és forma dialektikáján keresztül a valóság elvontabb igazságait konkrétra, érzékelhető valóságra. Freytag Zoltán nem absztrakt művész, de absztrakt kultúrával rendelkező. Nem jut el a tárgytalan és jelentés nélküli művészetig. Ettől megóvta őt józansága, logikai és érzelmi világának organikus rendje. Éppen ezért a nagy klasszikus hagyományok továbbra is dominálnak festészetében még akkor is, ha művei különböző arányokban és ötvözetekben mutatják a szellemi, érzelmi és képzeleti elemeket. Nem mutat hasadási pontot sem a naturalizmus, s°m a logikai konstruktivizmus, sem a fantazmor"á-vak vitává f°lé. Vallja, hogy a legszubjektívebb művész is a társadalom megbízottja, azáltal, hogy az addig ismeretlen, elmondatlan élményeket a látszólag elszigetelt szubjektumból a közösségbe árasztja át. „Az élményeknek, benyomásoknak és érzelmeknek a művész szubjektivitása rév°n történő társadalmasítása, sohasem, a múlt közösségéhez való visszafordulás, hanem olyan differenciált é- nagyfeszültségű, közösséghez való odafordulást jelent, amelyben az „egyén” hangja nem vész bele a mindent elnyelő „uniszónóba” — mondja Ernst Fischer. Minden valódi művészi alkotás megszünteti az emberi valóságnak egyedi lényekre és közösségekre való tagozódását. Életrajzából kitűnik, hogy az életében lezajlott nagy társadalmi mozgások tempója és művészi kibontakozásának üteme azonos. Ezért kényszerül a második világháborúban hadifogság, betegségek hosszú sora, anyagi gondok és különféle kényszerfoglalkozások miatt csaknem tizenöt évi hallgatásra. A meddő évek után újra kialakítja magának művészi életformáját. Az itt kiállított kének is az utóbbi évek termése. Freytag Zoltán mindig benne élt a korban, korával együtt lélegzett és gondolkodott. Ebből adódtak nagy belső összeütközései, szükségszerű útkeresései is. Művészi fejlődésében ennek ellenére mindenütt felfedezzük a törvényszerűséget is, ahogyan és amilyen sorrendben folytatja tanulmányait. — Graz, Bécs, Berlin, München (Hans Hoffmann), Párizs, majd Görögország és Itália. Ahogyan és amilyen sorrendben a kifejező eszközök és témák variálják egymást, a csendélettől, a tájon keresztül a figuráig. Egyre mélyebbről ható erők érvényesülnek nála, hogy elnyomják, háttérbe szorítsák azt, ami azóta értékrendjében csökkent, felületivé vált és így nem lett alkalmas egy mélyebb tartalom hordozására.