Luzsicza Lajos festőművész kiállítása (Csók István Galéria, Budapest, 1963)

KORATAVASZ, olaj Luzsicza Lajos nevét jól ismeri a magyar művészvilág és a képzőművészet iránt érdeklődő közönség. Alkotásaival 1950-től a nemzeti kiállításokon, kisebb gyűjteményes bemutatókon is találkozhattunk. Ettől az időtől kezdve külföldön rendezett nemzeti seregszemléinken is ott találjuk képeit. Bratis­lava, Moszkva, Berlin, Antwerpen, Szófia a jelentősebb állomások ebben a sorban. Munkában gazdag életpálya áll már mögötte. 1920. II. 13-án Érsekújváron született. A Képzőművészeti Főiskolán Aba Novák Vilmosnál, Kontuly Bélánál, Kmetty Jánosnál végzett tanulmányai­tól hosszú út vezetett mai felkészültségéhez. Művészeti tevékenysége mellett részt vállalt a képzőművészeti kultúra terjesztésében, népszerűsítésében. 1947—50 között a tatabányai Bányász Képzőművészeti Szabadiskola veze­tőjeként, majd 1955—58 között a Kiállítási Intézmények igazgatójaként kifejtett munkássága emelkedik ki ezen a téren. Néhány éve csak művészeté­nek él, s tehetsége kibontakozhatott. A Kárpátok vadregényes hegyei között szerzett gyermekkori élményei, bányavidéki tartózkodása, vidéki bolyongásai, külföldi tanulmányútjai csak erősítették, elszakíthatatlanná tették kapcsolatát a természettel, mely örök ihletője maradt. A táj szépségei iránt fogékony művész, a látvány dekoratív megjelenítésénél igyekezett a legjellemzőbb részletet megtalálni, kiemelni. Szlovákia tájain — ahova évenként visszatért — nyugodt méltósággal ábrá­zolta Körmöcbánya, Liptószentmiklós környékét, a Tátra szelídebb vonu­latait, a Vág kies völgyét. Ezen a mostani kiállításán sem tagadta meg önmagát, hű maradt régi témájához. Legutóbb a magyar hegyvidéket járta végig, friss képeken örökítve meg a látottakat. Nem teljes életmű tehát a kiállítás anyaga, de lemérhető benne a művész sokirányú élettapasztalata, szeretete a magyar vidék iránt. Az utolsó két év portyázásai során születtek az itt látható hangulatos gouache vázlatok, s a belőlük fejlesztett, átgondolt, kiérlelt kompozíciók. A szabad­ban festett olajképeket és a műteremben, vázlatok alapján készült munkákat nehéz különválasztani, őszinte hangjuk, következetes megoldásuk egységessé teszi őket. Mindegyiken érezni, hogy a művész a látványból indult ki, s az élmény lenyűgöző ereje teszi a képeket a nézők számára is érdekessé, élve­zetessé. Céltudatos, hivatásának élő, az élettől el nem szakadó művészt ismerhetünk meg általuk. Nem mások által előre felállított tézisek szerint dolgozott, mert szerinte olyan átmeneti korszaknak, mint a miénk, nem lehet mindenkire érvényes, általános művészi normája. Saját szavaival élve, nem valőr festő, hanem a két dimenzió világa felé mozog, mely számára a modern festészetet jelenti. A gáncsoskodó bírálók talán feleslegesnek mondhatnak egy-egy élénkebb színfoltot, szükségtelennek tarthatnak némely apróbb részletet, a képek összhatását ezek azonban nem zavarják. Még a természetjárók is elfogódottá válnak, ha felidézik szép emlékeiket; hát a festő hogyne válna elfogódottá. Az elmúlt századok során sokszor festettek már Luzsiczához hasonló motí­vumokat, kopár fák között megbúvó házakat, rálátásos kanyargó utcákat, komoran felmagasló hegycsúcsot, a távoli hegyvonulat tövében szunnyadó falut, és mégis, ez a kiállítás is bizonyítja, lehet újat mondani. Hiszen minden változik, él, alakul. Ezt a változást kifejezően ragadta meg a művész újabb képein. A Bakony, Vértes, Pilis, Börzsöny környéke bőséges élményanyagot szolgáltatott, és ezt sikeresen foglalta össze, jelenítette meg a művészet esz­közeivel. Tapasztalatai során leszűrt tanulságok elmélyültebbé tették alkotó­módszerét. Mesélő kedvvel vezeti ecsetjét az előtér házai, vízpartjai, szelíd rét­jei között, a háttérben zölden pompázó, vagy kékbevesző hegyek felé. Színei igen változatosak, még hasonló hangulatú képeinek is különböző a szín­világa. Korábbi útibeszámolóihoz képest különösen szembetűnő színbeli gazdagodása. Kereste az új, teljesebb kifejezési formát. Színei indokoltak, jól érzékelteti a természet változó arculatát, az időjárás, az atmoszféra ala­kulását. Szép átmeneteket biztosított a dombhajlatok, hegyvonulatok között. Felvidéki tájain használt zöld-okker színeken kívül erőteljesebb szerepet kaptak a sötétbarna-sárga, fekete-fehér-lila együttesek. Helyenként merészen alkalmazott sárga foltokat és piros körvonalakat, aszerint ahogy az össz­hang, vagy a kiemelés kívánta. Szereti az éles színellentéteket, az erős megvilágításokat. Érzékenyen figyel fel a mészkősziklák lehántott fehérségére, a hóborította hegyhátak fekete lejtőire, határozottan húzza meg egy-egy hegygerinc vonalát. Nem téri el az ábrázolt táj jellegétől, nem épített fel képzeletszülte láto­másokat. Ecsetjárása is a vizuális látványt követte, de nem aprólékos, rész­letező, leíró módon. Erősödött képeinek szerkezeti felépítése, nem akart mindent elmondani rajtuk. Érdekesek kivágásai, helyes arányérzékkel csak annyit emelt ki az egészből, amennyi a képsík egyensúlyához szükséges. Gouache vázlatai, melyek többnyire önálló kép­igényűek, külön is megérdemelnek néhány szót. Zsírkrétával meghúzott, konstruktív, a szer­kezetet hangsúlyozó körvonalaival emeli ki, választja el a színfoltokat. Ritmust visz általuk a kompozícióba, mélységet éreztet vele. Piros ház­tetők, zöld lombkoronák, sárga szalmakazlak, sötétlő hegyhátak emelkednek ki ily módon a megszokott aquarellszínek körül. Úgy véljük, témakeresés közben a művész rátalált saját hangjára. Biz­tosabban, határozottabban valósítja meg célkitűzéseit. Reméljük, hogy leg­közelebbi bemutatkozásánál emberábrázoló alkotásaival is megismerteti a művészete iránt érdeklődőket.

Next