Tóvári Tóth István festőművész kiállítása (Ernst Múzeum, Budapest, 1964)
Tóvári mindezt káprázatos színekkel, virtuóz ecsetkezeléssel, szinte impresszionista eszközökkel éri el. Külön ki kell emelnünk a művész sajátos színkísérleteit, mint amilyen a „Vörös szék“ (1962) a „Vörös hegedűtök" (1963) c. vagy a „Márciusi hófoltok“ (1964) c. műve. Képeinek kompozíciója olykor meghökkentő. De idézzük itt festőtársának, Balogh Andrásnak szavait, melyeket a művész egyik kiállításának megnyitóján mondott: ,,. . .komponálása gyakran a képszerkesztés klasszikus elveinek ellentmondó, a maga igazában mégis igaz és a kép kifejezésének, művészi tárgyának a céljait szolgálja. Képeinek magasszintű művészi hatása nem marad el, s ez mentesít erényt, hibát, bárdolatlanságot, tépettséget, mindent a szokványos megítélés alól. . .“ Tóvári elsősorban festő, az ecset nyelvén beszél, ott érzi magát igazán otthon. Élményeit pedig képein keresztül, szinte maradéktalanul, képi cselekmény, történés nélkül is, tehát elvont módon tovább tudja adni nézőinek. Alkotásai között azonban találunk értékes grafikákat is — ezek a helyszűke miatt nem kerültek kiállításra — valamint néhány szobor-portrét, melyek a művész sokoldalú érdeklődéséről, képességéről tesznek tanúságot. E néhány remekbe sikerült portré (Parasztfej; Kislányfej; Művészfej) sommás tömörséggel, őserővel szól hozzánk. Tóvári művészi útja töretlenül fölfelé ívelő. Kiállítása pedig figyelmeztetés számunkra, hogy nem egy, látszólag a homályban — de legalább is félhomályban — dolgozó, talán kevésbé ismert művészünk életműve is jelentős építőkő lehet a magyar képzőművészet várának építésében, s ennek hiánya az építmény szilárdságát csökkentené. De minden egyes alkotása tanúságtétel is saját művészi hitvallása mellett, amely azonban a személyen túl az egyetemes művészeti törekvések mottója is lehetne, amit így fogalmazott meg: „Sohasem megállni, mindig újat adni és mégis örökké ugyanazt: művészit!“ TÉL, 1954 TEMPERA A művész a csöndben dolgozó vidéki alkotók közé tartozik. Neve csak ritkábban tűnik fel. Ezek a ritkább nyilvánosság elé kerülések azonban minden alkalommal szebb és gazdagabb életműről, egyre szélesebb skálájú művészeti kibontakozásról tesznek tanúságot. Hosszú és görögyös volt az út, melyen idáig eljutott. A pozsonyi születésű (1909) művész már gyermekkorában Győrbe került, ma is ott él, ott dolgozik, kitartva szűkebb ,,pátriája“ mellett, ritkán mozdulva ki onnan, vállalva a vidék képzőművészeti életének minden nehézségét; a „vidék“ hangsúlyozása ezúttal nem vélelten, mert meg - és elismerésének, megbecsülésének oly késedelmes voltához nem kis mértékben ez is hozzájárult. Amilyen szívósan kitartott a művész szűkebb hazája mellett, ugyanolyan szívós és kitartó volt festészetében is. Fejlődése, művészi állásfoglalása töretlen maradt. 1958-ban Munkácsy-díjat kap és ugyanez évben képei eljutnak Párizsba is. Erről a több mint három évtizedes küzdelmes alkotó munkásságáról ad számot ez a gyűjteményes kiállítás, több jelentős mű kihagyásával, ami már nem volt begyűjthető, megszerezhető. Tóvári művészete Rudnay és Szőnyi festészetében gyökeredzik, akik mesterei voltak. Rajtuk keresztül a magyar festészet legnagyszerűbb hagyományaiból, Mednyánszky, Tornyai, Koszta művészetéből meríthetett. Kezdetben természetesen mesterei hatása alatt állt. Korai képein még ott találjuk Rudnay sötét tónusait (Kékruhás nő, 1936), majd Szőnyi hatásával találkozunk. Azonban már ebben a korai időben is kitűnik egyéni látásmódja, melynek szép példája a „Szeretetházban“ (1936) c. pasztell képe. Hamar szakít azonban mesterei modorával és anélkül, hogy megtagadná őket — új utakat keres mondanivalója számára. És a művésznek gazdag mondanivalója van. Már kezdettől fogva irtózik a naturalista jellegű ábrázolási módtól, mégis mindig a realitás talaján mozog. Minden érdekli, témavilága rendkívül széles. Mondanivalója saját belső élményei; a felszín mögötti mélység, a külvilág benyomásaira történő szubjektív reagálások visszaadása. Innen ered képeinek mélységes humanitása. Mindenre élénken reagál. Egy szín, egy tárgy, egy mozdulat számára már sokat jelent. De képes megfogni az érzelmi, a hangulati elemet is. Itt kell megemlítenünk a művész egészen sajátos, vízió-szerű Bartók-képeit. Tóvári alapvető emberi magatartásából fakad, hogy festészetében fontos szerepet játszik a dolgozó ember ábrázolása. (A művész sokáig egyik nagyüzemünk képzőművészeti körének volt vezetője). Legnagyobb élmény számára azonban maga a természet, a színek, a fény, a levegő. Ezek megjelenítése, az atmoszféra megteremtése az, ami a legegyénibb sajátja a művésznek. Fejlődése is ebbe az irányba mutat, legszebb képei ebben a szellemben születtek. Ezeken ott érezzük a rekkenő nyár melegét, a forró levegő remegését, vagy a csikorgó hideget. A napsugár nála igazi verőfény, amely ott szikrázik a „Bánfalvi fehér házak" homlokzatán, vagy a soproni házfalakon. Színeiben ott bujkál a „Vihar előtt“-i csend nyomasztó atmoszférája, vagy a párás téli levegőbe burkolt falu didergése. Vizei felett ott suhan a szellő, hogy fodrokká törve annak felületét, a nap fényét a szivárvány minden színében verje vissza. A fény problémája ismét és ismét visszatér festészetében, és nem hagyja nyugodni. Néhány képe, fénytanulmány pedig szinte Egry Józsefet, az atmoszférikus hatások nagy mesterét idézik, anélkül azonban hogy utánozná őt.