Kunt Ernő festőművész kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1965)
SVÁJCI EMLÉK, 1963 Első kiállításommal mint festő, 1958 februárjában mutatkoztam be ugyanebben a teremben. Most grafikával , színes fametszetekkel adok számot az eltelt időben végzett munkámról. Nem nagy az itt látható anyag, nem is egységes. Ezért kiegészítem néhány mondattal. Az elmúlt hét év alatt az életem nyugodtabb, munkám eredményesebb lett. Miskolc város műtermes lakást adott. Lemondtam a gimnáziumi tanításról. Jártam külföldön. 1962-ben megismertem az egész NDK-t, összes múzeumát és gyűjteményét, ősszel Svájcba, majd Párizsba mentünk feleségemmel. Jelentős állami és magángyűjteményeket láttunk. Davosban, ahol a nagy német festő, Kirchner élt, megmutatták gobelinjeit, nagyméretű fafaragásait, grafikáit és két szép festményét. Másutt határtalan örömmel néztük a néger, a mexikói, a perui, az indián, az etruszk, és a kisázsiai szobrászatot, kerámiát, a koptok szövéseit, és a chartres-i üvegablakokat. A kortárs művészetben is találtam nagyszerűeket, de legtöbbjük nyugtalanított és ezért visszahúzódtam tőlük. Ami a festést illeti, saját belső bizonytalanságom lassan határozott kérdésekké formálódott, és feleletet is találtam azokra. Éreztem, hogy számomra a tanulmányfestés ideje lejárt. Megfelelő nézőpontok keresése, kifejező képkivágások kiválasztása nem hozott számomra sem eredményt, sem megnyugvást. Életem első felében végigjártam a festészet zsákutcáit. Könyvekben már régen találtam nagyszerű sorokat, melyekből láthattam, hogy kérdéseimmel nem állok egyedül a világban. Ezek az írások nagy örömet jelentettek számomra és csak erőfeszítéssel tarthatom vissza magam, hogy ne idézeteket írjak belőlük ezen sorok helyett. Közben kialakult bennem valami. Fogalmam támadt valamiféle törvényszerűségről , a képfelület törvényéről. Természetmegfigyeléseimet ma már másképpen hasznosítom. A látható felszín helyett a felszín alatt ható erőket igyekszem megismerni. Megértettem például, hogy egy bizonyos logikai sorrend a képfelületen — megfelelője a valóságban a térbeli egymásutáni következésnek. Természetesen olyan képfelületről beszélek, amelyen az ábrázolt tárgy létjogosultságát nem az adja, hogy milyen érzelmeket, vagy gondolatokat kelt. Úgy tűnik nekem, hogy végül is egy adott méretű festmény nem más, mint egy kavargó, feszülő, egymásba fonódó, de egymást egyensúlyban tartó erők tere, amelyből egy részletet sem lehet önkényesen kiragadni anélkül, hogy az egész össze ne omlana. A festő kezében a legérzékenyebb anyag a szín. A színek alkalmazásánál a látható világ számomra csak inspiráló. Csak a kezemben levő festékekből tudok színhatásokat teremteni. Belőlük kell kiindulnom. Ezért bánok a színekkel teljesen szubjektíven: tudatalatti parancsszavuk szerint igyekszem őket használni. Az ilyen festészet nem a természetben, közvetlenül annak szemlélete nyomán jön létre. Nem is akarja a világot objektíven ábrázolni. Ezek a felismerések tették számomra lehetővé, hogy érzelmeket és emlékeket formálhatok képpé. Ennyi az itt látható grafikák háttere. Közöttük az időbeli sorrend a legjobb vezető. Az eszköz : fenyődeszka. Nem képlékeny, hanem rideg anyag. Méretének növelése fokozottabban követeli az anyagszerűség és a síkszerűség érvényesülését. A színek megkötöttsége, az anyag azonnali ellenállása elszántságra és az adott lehetőségek mérlegelésére kényszerít. Olyan fegyelmező erők, amelyet végeredményben a festés követel, de ott valósítható meg a legnehezebben. Legközelebbi kiállításomon — elképzelésem szerint — festményeimet fogom bemutatni. Ha — az elkövetkező kiállításom — a megelőző kettőt számban és súlyban felülmúlja, akkor válik majd el, hogy amit mondtam, helyes-e, vagy sem. Most indokoltnak tartom elmondani ezeket a gondolataimat, mert azt hiszem, hogy a célomhoz vezetnek. Együtt keletkeztek az itt bemutatott munkákkal. — Ha egy kép felkelti az ember érdeklődését, akkor szívesen vet néhány kíváncsi pillantást azokra az eszközökre is, amelyekkel a kép készült. Különösebb jelentőségük azonban nincs. Debrecen, I. sz. Sebészeti Klinika, 1965. II. 22. KUNT ERNŐ