Udvardi Erzsébet kiállítása (Ernst Múzeum, Budapest, 1965)
FEKETE NAPRAFORGÓ Képei olyanok, mint a világosra pácolt, érett, gyalult fenyőfa-lapok. Képeinek tárgya: Badacsony. A táj, a part, sőt olykor a Balaton, az ott élő emberek és a növényzet. Bernáth növendék volt. Művészetének a mester hagyományai adtak indítást. Azóta Udvardi Erzsébet már messzire jutott — bár epigon sohasem volt —, de képeinek magjában ott maradt az eredet nyoma. A bernáthi világtól való távolodása lassú volt. Fejlődése egyenletes, mint az óramutató járása. Ugyanilyen kis eltérést mutatnak egymás mellé tett színei, vagy a színértékek közötti különbségek. Néha már a monochromához jár közel (ilyen a Nádas című festménye). Erős kontrasztokra, körvonalakra nincsen szüksége, bár a két folt közötti határ mindig éles. Vékonyan, lazúrosan fest. Biztonsággal rakja fel a festéket — talán nem is tudatos ez a biztonság —, a helyi értékek törvényeit jól ismeri, a színek, a foltok szomszédságával jellemez. A tér fogalmát nem vetette lomtárba. A valeur-távlat megtartásával is modern ez a piktúra. Jelkép-rendszereket is alkalmaz. Bibliai, mitológiai szimbólumokat használ (Ararát, Sárkányölő, vagy az új Prometheus, a Parázsvivő) általános emberi mondanivalók számára. Illik neki a nagy formátum, s ez nem mond ellent annak, hogy festészete lírai, érzékenységében nőies. A kompozíció nála nem elsődleges, de ezt a magatartást mindig önként vállalja. Kiállítási anyagát kettéválaszthatjuk: régebbire és újra. Az előbbiek közismertek a tárlatokról. Ez a korábbi törekvése igen hamar mintegy iskolát nyitott, követői vannak. Új képei lényegretörők. Tisztábbak, lazúrozásuk még áttetszőbb. Oeuvrejét tehát valóban kétfelé oszthatjuk, mégis, a falon kiderül, hogy milyen jól megférnek egymás mellett a „két korszak” alkotásai. Rokonságuk közeli. Újabban kisméretű képeket is fest. Itt is érződik az úgynevezett „kisméretű monumentalitás”. S a kis formátumú képek között akad olyan trouvaille, mint a természetrajzilag is helytálló Fekete napraforgó. A nagy méretekhez való érzéke, mely a „petit format”-n belül is érvényesült, adott módot ennek a mindig vászonra, olajjal dolgozó festőnek murális feladat sikeres megoldására. Egy fonyódi üdülő 15 m2-es sgraffitoját készítette el — tervei, vázlatai láthatók a kiállításon. Könnyen elhagyta ekkor táblakép-festői stílusát — mert kézjegye nem manir — s az új szokatlan műfaj szabályainak megfelelően absztrahálva vonta össze ábrázolását. De ezen a falképen is lírai maradt! Nem tévedt rideg, szerkesztő intellektualitásba. A közönség eddig nem ismerte az akvarellista Udvardi Erzsébetet sem, így nemcsak a „második korszak,, olajképeinek ősbemutatója ez a tárlat. Vízfestményeinek titka, hogy tiszta, par excellence akvarellek. Sohasem megy át a festés felületén még egyszer, az akvavellen nem „fed”. Csak száraz papirosra fest és a fehér nem lehet más, mint a papír fehérje. Bár ez az első kiállítása, Udvardi Erzsébet neve ismert. Az elmélyülő néző újra fel fogja fedezni ezt a művészetet, azt is amit már látott, s azokat, melyek még kiállítóteremben nem voltak, a most elsőként publikált darabokat. Ezt a festészetet, mely — hagyománykeresésnél szokatlan módon — a közelmúlt tradícióinak eszközeivel hozott újat. FRANK JÁNOS UDVARDI ERZSÉBET Baján született, s Rudnay ottani szabadiskolájában kezdte festészeti tanulmányait. 1948 és 1953 között végezte el a Képzőművészeti Főiskolát. Bernáth Aurél, Fényi Géza, Hincz Gyula és Domanovszky Endre tanítványa volt. Miután rajztanári oklevelet kapott, 1953 — 1958-ig tanított a Vendel utcai tanítóképzőben. Tulajdonképpen 1957-től kezdett el festeni. Ebben az évben a budapesti VIT kiállításon, II VIT díjat nyert. 1960-ban a Velencei Biennálé magyar szekciójában kiállították Badacsonyi táj című képét. Munkáit más külföldi kiállításokon is bemutatták: Új-Delhiben, Berlinben, Moszkvában, Párizsban és Varsóban. Itthon is rendszeresen szerepelt a tárlatokon. 1960—1963-ig Derkovits ösztöndíjas volt. 1962-ben SZOT díjat kapott. 1959 óta az év nagyobb felét Badacsonyban tölti.