Andrássy Kurta János kiállítása (Műcsarnok Kamaraterme, Budapest, 1966)

Andrássy Kurta János, mai szobrászaink egyik jelentékeny alakja, 55 éves. Olyan alkotókedv, kereső nyugta­lanság és termékenység jellemzi azonban még ma is, mint hajdan indulása idején. Honnan ez a megújuló energia, frissesség hiszen az élet sohasem kényeztette őt? Nehéz és küzdelmes út áll mögötte; a népi sors tragédiákkal terhes mélységeiből lábolt ki és küzdötte föl magát művésszé. Akiknek rengeteg akadályon kell átküzdeniök magukat, vagy elfáradnak, összetörnek, vagy csak még keményebbé ütődnek. S ez utóbbiak akik közé Andrássy is tartozik — az esztendők teltével nem fásulnak el. A megélt megpróbáltatások csak ösztönzik őket az élet birtokbavételére és kifejezésére. Közöny, cinizmus, terméketlenség helyett egyre inkább a fiatalság újra, frissre éhes szemével nézik a világot. Ennek a konok erőnek, a „csonttörő élet"-tel birkózó, cselekvő humánumnak a képviselője ő, akire ráillenek Nagy László verssorai: Megőrzi magát az élet. Ropogás, kongás, küllők keresése — nem a lemondás érik, lerogyni nem szabad élve ... Az a győztes, ki mindig éhes, éhem és szomjam ezeréves, nagy szenvedélyben fölvirágzó. Egész életében dolgozott. Ügyeskedésekre, mellőzésre, igazságtalanságra, irigységre munkával felelt, érezve, hogy a könnyű siker elmúlik, de a jó szobor megmarad biztosan és letagadhatatlanul. Legutóbbi 1961-es kiállítása után most újra mennyiségét tekintve is rendkívül impozáns, kissebbfajta életművel felérő anyaggal jelentkezett s egyben új szakaszt nyitott művészetében. Ha előző korszakára a nyugalom, a monumentális erő és a disszonáns, groteszk élmények párhuzamos jelentkezése volt jellemző, akkor ez a kivételesen harmo­nikus, végsőkig letisztult periódust jelez. Köveiből ünnepélyes erő, komolyság és életöröm árad. Bronzfiguráiban egy sok viszontagságon átment művész tesz hitet az emberség, az élet mellett amely végül is elnyomhatat­­lanul megtermi a maga harmóniáját. A jelenben már alakuló új embert, a jövő egyszerű és bonyolult új emberét idézi bennük, akikben már nincs föloldatlan disszonancia egyén és közösség, ember és természet, kultúra és civilizáció között. Sokoldalú, kísérletező alkotókedvének, játékosságának változatos termékei a lemez­domborítások, tollrajzok, monotípiák, olajkréta és pasztellképek. Kőszobrai tömbszerűek és súlyosak. Ez a nyugalom azonban nem a klasszicizmus szenvtelensége, szárazsága. Találunk ugyan példát a teljes elnyugvásra, már-már impresszionisztikus oldottságra (Merengő) de a nyuga­lomban nála többnyire ellentétes erők egyensúlyozódnak, összegeződnek. Az Álmodó, az Ülő nő bontatlanul egységes, zárt kompozíciója egymásnak feszülő háromszögek virtuóz játékára bontható fel mégis. Kőszerűen

Next