Masznyik Iván kiállítása (Kulturális Kapcsolatok Intézete kiállítóterme, Budapest, 1966)

mikor oly sok képet láttam már, hogy a világot festmények emlékeként néztem, el­tűnt előlem a természet, mert eltakarták előlem a képek. Ekkor nem akartam többé fest­ményre gondolni s megpróbáltam újból, mintegy a laikus szemével nézni a világot, a szakma tehertétele nélkül. Újfajta szépségét láttam meg a természetnek s ez a szépség ismerős volt. Rájöttem, hogy gyermeki látásom mutatta ilyennek a világot, mikor még mit sem tudtam fes­tészetről. S visszatekintve megértettem sok mindent, ami annak idején nem volt világos. Hogy miért álltam s néztem mereven sokáig egy-egy leomló vakolatú falat, a faágak bonyolult rajzát, a göröngyöket, vagy a kályhában pattogó tűz visszfényét a mennyezeten. Sokáig azt hittem, hogy ez a szépség nem tartozik a festészethez. ,,A festészet a szem művé­szete” — tanultam mesteremtől. De hiszen gyermekkori és mostani természetörömöm alapja csupa „látás!” Leírhatja-e a legkiválóbb toll is, hogyan kanyarog a csigaház erezete, mi­lyen selymesen bonyolult a kukoricabajusz s mennyire hasonlít a női halhoz és a hínárhoz. Lehet-e a természetnek saját, külön szépsége, idegen a festészet szépségétől, melyet a szem észrevesz, de nem férhet hozzá a festő? Lehet-e szépség magányos és kifejezetten?

Next