Masznyik Iván kiállítása (Kulturális Kapcsolatok Intézetének kiállítóhelyisége, 1966)
azonos a hasonlósággal. A mű igazságát az adja, hogy sikerül-e a külső és a belső természetben oly mélyre hatolni, ahol a formák születnek. Így találtam rá magamban újra a természetre, a földre és az égre, a tűzre és a vízre, a hegyekre és a tenger mélyére. S azóta még nagyobb gyönyörűséggel tudom szemlélni a világot, mert többé nem idegen tőlem a tér miért álltam s néztem mereven sokáig egy-egy leomló vakolaté falat, a faágak bonyolult rajzát, a göröngyöket, vagy a kályhában pattogó tűz visszfényét a mennyezeten. Sokáig azt hittem, hogy ez a szépség nem tartozik a festészethez. „A festészet a szem művészete” — tanultam mesteremtől. De hiszen gyermekkori és mostani természetörömöm alapja csupa „látás!” Leírhatja-e a legkiválóbb tol is, hogyan kanyarog a csigaház erezete, milyen selymesen bonyolult a kukoricabajusz s mennyire hasonlít a női hajhoz és a hínárhoz. Lehet-e a természetnek saját, külön szépsége, idegen a festészet szépségétől, melyet a szem észrevesz, de nem férhet hozzá a festő? Lehet-e szépség magányos és kifejezetten emészet, felismertem vele való egy lényegűségemet, hogy vérereim hálózatának elve megegyezik a növény erezetével s gondolataimnak ritmusa a szálló füst kanyargásával. Felismerésem tartós örömmel tölt el, s új szemeket adott a látásra. Megértettem, hogy a mikro- és makrokozmosz vizuálisan is mennyire hasonló, hogy csak „ábrázoló” művészet létezik, csupán arról van szó, hogy külső vagy belső modell után dolgozom. Viszont a külső modell is belsővé kell váljék, s nincs belső modell, melynek összetevői ne a valóságból származnának. Hogy tárgy és alany ellentmondásában is egységet alkot s hogy a létezés minél harmonikusabb, annál zeneibb. Megértettem, hogy a műalkotás egy befejezett világ s hogy művet csak belső megrendüléssel lehet létrehozni. Manapság a végromlástól félő világban tűnőfélben van az öröm és egyre növekszik a félelem. Az általános szorongás a művészetben is megjelenik, és sokan attól félnek, joggal, hogy az ijesztő ábrázolása elborítja a művészetet Meggyőződésem, hogy a borzalom állandó tudatbantartása nem alkalmas a borzalom elűzésére. Az iszonyat-művészet szándékainak tisztaságához amúgy is sok esetben kétség fér. Azt tartom, hogy a művészetnek minél világosabbnak kell lennie és minél több fényt kell juttatni az embereknek, hogy visszatérjen szívükbe az öröm. Amikor oly sok képet láttam már, hogy a világot festmények emlékeként néztem, eltűnt előlem a természet, mert eltakarták előlem a képek. Ekkor nem akartam többé festményre gondolni s megpróbáltam újból, mintegy a laikus szemével nézni a világot, a szakma tehertétele nélkül. Újfajta szépségét láttam meg a természetnek s ez a szépség ismerős volt. Rájöttem, hogy gyermeki látásom mutatta ilyennek a világot, mikor még mit sem tudtam festészetről. S visszatekintve megértettem sok mindent, ami annak idején nem volt világos. Hogy A természethez fordultam ismét s megkaptam a választ. Figyeltem és rajzoltam a fűszálak gyengéd vonalú rajzát, a fák törzsének görcsös bordázatát, a formalevél erezetét. Sok tanulmány után világossá vált előttem, hogy a formalevél rajzának megfigyelése és belső igényem nem fedik egészen egymást. Bennem van valami, ami nincs meg a levélben s a formalevélben van valami, amire nincs szükségem. Goethe mondja: „A tárgyban megvan mindaz, ami az alanyban és még valamivel több. Az alanyban megvan mindaz, ami a tárgyban és még valamivel több”. Ezért egyre kevesebbet néztem a levélre s egyre többet a rajzomra, hogy elhagyjam a levélben levő „valamit” a bennem élő kedvéért. Csupa ritmust akartam s vonalaimnak minél nagyobb feszültségét, így jutottam el az absztrakt rajzhoz. S amikor az ábrázolás igénye nélkül húztam vonalaimat, meglepetésre azt találtam, hogy rajzaim hasonlítanak valami organikus vagy szervetlen valósághoz. Bár el akartam hagyni, a természet viszszatért hozzám. Világossá vált előttem, hogy az ember nem találhat ki olyan formarendszert, ami a természetben meg ne volna, hiszen maga is a természethez tartozik Ez rajzaimnak szememben hitelt adott s rájöttem, hogy van valami kritériuma a hitelességnek, ami nem Masznyik Iván született 1928-ban Budapesten. A Képzőművészeti Főiskolán Bernáth Aurél, illetőleg Berény Róbert tanítványé volt. A Műszaki Egyetem Rajzi tanszékén tanít, mint adjunktus. Kiállításokon 1954. óta szerepel. 1960. óta foglalkozik murális feladatokkal. 1963- ban kéthónapos ösztöndíjjal Olaszországban tartózkodott. Kiállított munkái olaszországi útja alatt és után készültek