Sós László és Kemény Éva kiállítása (Műcsarnok, Budapest, 1966)

nnn i­jtniin IICIUICIUV ri|l|tizenkét éve dolgoznak együtt SO­Ky U Uu L Hul LU és HlIYILIIT LVHiemzésüket egyre gyakrabban fedez­hetjük fel az utca plakátjain. Az utóbbi évek nagy előretörése, a két művész egyre sokré­tűbb alkalmazott grafikai munkássága időszerűvé tette első önálló kiállításuk megrendezé­sét. Aligha kaphatnánk tőlük kielégítő választ arra, miben áll alkotó együttműködésük, mit végez el a közös munkából az egyik vagy a másik, h­ogyan egészíti ki egymást ötlet és reali­zálás. Nemcsak gyakorlati munkájuk, hanem grafikus gondolkodásuk is annyira egybefonódott, hogy nem a megkülönböztetés lehet a dolgunk, hanem annak számbavétele, amit együtt alkottak. Mint minden egyéni kiállítás, ez a tárlat is kényszerű redukcióval készült. Nemcsak hogy nem adhat fogalmat az efemer életű kiállítási grafikáról, de még ízelítőnek is keveset mutat a sok­száz prospektusból és egyéb reklámgrafikából. S a plakátok válogatásánál helyet kellett bizto­sítani néhány nyomtatásban meg nem jelent munkának is, így politikai plakátoknak, amelyek — más, újabb plakáttermést bemutató kiállításokhoz hasonlóan — bizonyítják a művészeknek a tényleges igényeken túlnövő kezdeményezését. Művészi-erkölcsi erőt is jelent az, hogy az önmagukkal szemben támasztott igény a politikai témák „hirdetésére” túlnő a jelenlegi pla­kát-szükségleten. Az összkép fő jellemzője a könnyű és gyors asszociálást, reagálást kiváltó, valóban plakátszerű megoldás. Az egyik augusztus 20-i plakáton a fekete raszterként jelentkező szélfútta búza­szálak mögött feltűnik a nagy vörös napkorong: nemcsak az optikai látszathatások kiváló alkal­mazása ez, hanem tudatos törekvés egy új tartalmú ünnep képi jelének megteremtésére. Az Á­p­r i­l­­ s 4 zászlódíszes házainak mértani rendje képi racionalitással utal a háztömeg által felidézett ünneplő tömegre. Az Itthon... plakáton viszont maga a hirdetett tárgy lép elénk: a csak körvonalaiban jelzett férfi kezében az anyagszerű, színes bőröndök, a divatplakáton ugyanígy maga a ruha, a redőnyt hirdető plakáton maga a redőny, mint színben-formában-fob­ban megoldott hatásos, sőt, kiáltó figyelemfelhívás. Az újabban kedvelt fotós plakátra is kitűnő példát találunk: a Casco plakáton a kis autót ujjai között tartó hatalmas kéz. Nemegyszer merészebbek a képzettársítások : a Két emelet cipő plakáton a lépcsőt idéző fekete-fehér sávozás kényszeríti figyelemre a nézőt, s ,,A játszma véget ér” című film kivitelezésre nem került hirdetésén a székcsoport és benne az egyik meg­billenő szék kelt érdeklődést a cselekmény iránt. Sorozatként lépnek elénk a könyvsorsjáték­­plakátok. Szó szerint a könyvsorsjátékot propagálják, nem a könyvet. Az alapötlet, a sorsolás forgás­motívuma, majdnem mindegyiken visszatér. A művészek, úgy látszik, kimeríthetetlen variációra képesek, olyan kiváló megoldásokig eljutva, mint amilyen a színes alapon lemez­szerűen forgatott „könyvsorsjáték” betűsor. Nagy tehát a változatosság, és nemcsak azért, mert minden plakáttípus megtalálható, mégpedig a legkorszerűbb formakultúra szintjén. Mintha életünk vidám, színes hangulata sűrítődne e kiállításon. Az ésszerűen és frissen tájékozódó, világos összefüggéseket kereső, a valóságot a maga gazdagságában és igazságában felfogni akaró művész-magatartás adja meg alaphangját. ARADI NÓRA RENDEZTE : LÁNCZ SÁNDOR, FOTÓ : KÓNYA KÁLMÁN, FELELŐS KIADÓ , A KIÁLLÍTÁSI INTÉZMÉNYEK IGAZGATÓJA SÓS LÁSZLÓ ÉS KEMÉ­NY ÉVA GRAFIKUSMŰVÉSZEK K­IÁ­LLÍTÁSA A MŰCSARNOK KAMARATERMÉBEN • BUDAPEST 1966 • KOSSUTH NYOMDA, BUDAPEST ablakkereten át kilátni az otthonok meghittségét idéző színes házak rendezett képére. Másutt

Next