Udvary Pál festőművész kiállítása (Csók István Galéria, Budapest, 1966)
Udvary Pál tanulmányait az iparművészeti, később a képzőművészeti főiskolán végezte Balla és Olgyay tanárok osztályán. 1918 óta kiállító a Műcsarnok tárlatain, ahol több díjat nyert el. 1922-ben Pállik Béla, 1923-ban Bruck Miksa, 1925-ben a Benzur társaság, 1926-ban Barta Károly ifjúsági, 1934-ben Rock Szilárd díjat és végül 1950-ben a MÉMOSZ pályázat második díját nyerte el. 1927-ben elnyerte László Fülöp külföldi tanulmányi ösztöndíját, mellyel Párizsban egy évet töltött és Olaszországban hat ízben volt hosszabb tanulmányúton. Három kollektív kiállítása volt a Műcsarnokban, a Nemzeti Szalonban és az Ernst Múzeumban. A Fővárosi Képtár 22 képét, a Szépművészeti Múzeum 3 képét vásárolta meg. Udvary Pál festményei A festő, akinek képeit itt kiállítva látjuk, elsősorban színekben gondolkodik, a valóságot benső élmény sugallatára költi olyanná, hogy a szemlélőnek öröme teljék benne. Szívesen fest figurális témát is, mert az állat, az ember kapcsolatát a tájba helyezve állandó témájának érzi. Képei megmutatják, hogy a természet szépsége valóban örök, s ma a különböző „izmusok" és a technika korában is szabad a szépet megmutatni, illetve láttatni, csak a művész finom érzékével kell „kihallgatni" a táj csendjét, a tavasz ébredését, a Balaton tájainak különlegesen szép vidékét, az opálosan tükröző víz hangulatát. Az olajjal könnyen bánik, képei színesek. Művészi tevékenysége szigorú összefüggésben van az olajjal, első pillanatra látjuk, hogy ismeri jól anyaga tulajdonságát, lehetőségeit, s alkotás közben is a kifejező anyagban gondolkodik. Az üde tavaszi táj, a zöldekben tobzódó nyár, az ősznek hervadó, fáradt színei a látott világ atmoszféráját híven adják vissza. A horganyfehértől a kadmiumsárgáig s a krómoxidzöldtől a párizsi kékig mértékkel használt színek festményeinek „élettel telítettséget" adnak, s a művész szemén át az egyszerű utcarészlet, vízparti táj, a hálóját teregető halászok képtémákká alakulnak. Figurális képein a térhatást és a testek többirányú kiterjedésének látszatát azzal idézi elő, hogy helyesen megfigyelt irányvonalakhoz alkalmazkodik, s a távolabb eső testeket határozatlanabb, elmosódottabb formákkal ábrázolja, így képeinek perspektívája hiteles lesz. Ha akvarelljeit nézzük, megérezzük, hogy olajjal dolgozó művész, mert a vízfestékkel mintha „szárazabban" dolgoznék, ez azonban nem válik képeinek rovására, hisz környezetének látványát élményein keresztül frissen jeleníti meg, s olykor az az érzésünk, hogy szinte mindegy, mivel dolgozik. Olajképein a színhatás nemcsak magától a színértékétől függ, hanem attól is, hogy milyen színek a szomszédos színek, így például a sárga hatásában erősebb lesz a mellette levő élénk krómoxid zöld miatt. Képeinek másik erénye, hogy egyrészt a színeket nem a legnagyobb erejével szerepelteti, hanem tompábban, így azok színessé válnak, másrészt, hogy mértéktartó a színfelület nagyságának alkalmazásával is. Érdekli az élet, a mozgás, ha akár rálátással készült Budafoki háztetők c. képét nézzük, akár a Lóitatás c. képét tanulmányoz zuk. Vitorlások Siófokon c. festményéről a megszokott vízparti hangulat is a balatoni táj végtelenségének szépségét sejteti. Képeiből olyan festőt ismertünk meg, aki szívvel dolgozik, s az egyszerű témát a hogyannal teszi művészivé (Szentendrei művésztelep kertje). A természet tiszteletében fogant festményei nem is akarnak mást mutatni, mint az örökké megújuló szépet, s úgy gondoljuk, nem hálátlan a civilizáció fejlett korszakában sem az embernek az embert megmutatni, a táj szépségét tolmácsolni művészi egyéniségen keresztül. Képeiben önmagát adja, s vajon adhat-e ennél többet művész képei szemlélőinek? Kívánatos lenne, ha műveivel többször is találkozhatnánk nemcsak most saját kiállításán, hanem például nemzeti kiállításainkon is, hisz jó érzés optimizmusra késztető festményeket ismerősként üdvözölni a sokféle művészi megnyilatkozások között. K. I.