Bakallár József festőművész kiállítása (Képcsarnok Mednyánszky Terem, Budapest, 1967)
Bakallár József fiatal, de a képzőművészet jelenségeit figyelő közönség előtt nem ismeretlen művész. Gyakran jelennek meg grafikái országos lapokban, az Élet és Irodalomban és az ifjúsági sajtóban, népművelési folyóiratokban. Mostani jelentkezése, e kiállítás keretében, az ismerőst mutatja be teljesebben és fejlődésében. Meglepő az a határozott karakter, amely a művekből kibontakozik: az ember, az élet, a környezet sajátos egyszerűséggel kínálkozik ecsetje alá. A formák és színek ellentéteiben és összhangjában a kortárs érzései, felfedezései, gondolatai rezonálnak: ismerős emberi, megindító szépség árad a szemlélőbe. Nem kavar fel, nem taszít érzelmi konfliktusokba, hanem lassan izzik fel, mélyrehatói és belülről buzogtatja az örömöt, a fájdalmat, a szépségben való hitet. 1940-ben született, Budapesten, s eddigi élményeit, látásmódját, érzékenységét az a világ formálta, melyet egyik költő barátja, Budapest margójának nevez. 1963-ban végezte el a Képzőművészeti Főiskolát. Portréi, csendéletei mindig szerényen húzódtak meg a főiskolán rendezett kiállításokon, de magukhoz vonzották a látogatót. A főiskolán önálló kiállítása, majd 1964- ben a Budapesti Történeti Múzeum Pesterzsébeti Múzeumában rendezett bemutató, 1966-ban a Kisterenyei Gimnázium falában elhelyezett mozaikja jelzik a szívós és tudatos művészi ambíciót, az eredményekben kiteljesedő művészi gondosságot. Induló évei alatt három ízben is Stúdió-ösztöndíjat nyert. Alkotásaiból a Nemzeti Galéria is vásárolt. Festményeinek, grafikáinak témáit közvetlen környezetéből veszi. A soroksári dunaág, amelynek partján feleségével együtt két kezük munkájával építették fel műtermes fecskefészküket - mindennapos ihletője. Budapest margóján élő barátai, ismerősei örökítődnek meg portréin. Művészetének élesztő tüze mégis leginkább az őt serkentő, örömmel telítő, megújító kis család, a feleség és anya (és ahogyan ő vallja) eddigi legszebb közös életművük, a mindig témául kínálkodó ikerpár: „Zsolyó” és ,,Mojó”. A rakéták korszakát éljük, de ő a rohanás közben oázisként üdítő intim jelenéseket, a csendes állapotokat hívja elő vásznán. Ezek azonban mégis erőteljes tempót diktálnak a szépség utáni küzdésnek, a jobbért való sereglésnek. Szereti a lebukó nap elkapott mozdulatát, mely a világmindenség szüntelen mozgását jelzi, a virágzó fát, melyben az állandóan változó feszül, az emlőn csüggő gyerek ecsetje alatt is — az örök megújulást hirdeti. Baltasár ösztönösen és tudatosan ragadja meg az állapotban feszülő mozgás e hozzáférhető, törvényszerű jelenségeit. Ez festőre valló, művészt kívánó tematika és feladat. — A lényeget megfogni az életben, a társadalomban, a világ jelenségeiben. A többi ember vágya él benne: velük akarja láttatni, felfedeztetni, megsejdíttetni. Olaszországi útja csak színesítette életélményeit és festői látásmódját. Felfedezte Giotto angyalait Braque madaraiban, Picasso táblaképeit Francesca falán, Michelangelo monumentális alkotásait is velük élve és tusakodva keresi a XX. sz. festészetének varázskulcsát. Az élmény az emberiséggel született örök motívumokban keres kifejezést (anyaság, gyermek, táj), s Bakallár szenvedélyes újrakezdéssel, egyéni ízléssel fogalmaz újra és újra. Fiatal festő számára jelentős esemény az önálló kiállítás, mert igazolja és egyben meggyőzi arról is: még nem elég, még az embert, az életben a mindenen diadalmaskodó törvényt, a szépelőbbre kell jutnia, még inkább meg kell ragadnia az emberben ben a jövő ígéretét és hitét. A kiállítás a közönség számára is fontos, mert önmagát méri, felfedezi a lényeghez és széphez közelítés új útjait: az esztétikai örömszerzés és értékelés képességében gazdagodik. MIKÓ ZOLTÁN