Kováts Albert képei (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1967)

Címoldalon: A belső tó holdakkal mmm Dunántúli táj PASSUTH KRISZTINA Tavaszi kertek Kováts Albert nem végzett főiskolát, nem járta végig a kezdő, fiatal festők szokásos, obligát útját a felvételi vizsgától az első kiállításig. Amit elért, kizárólag a maga erejéből érte el, a mesterének sem tekinthet másokat, mint akiknek műveit reprodukcióban vagy valóságban tanulmányozhatta. Fejlődésének, kibontakozásának vonalát képei világosan elárulják, a fest­mények, melyek mindössze két-három év termését fogják át, s amelyek önmagukban hordják a művésszé válás útját szinte a legelső lépéstől egészen mostanáig. Kováts nem sokoldalú tanítás révén, hanem a művei által lett festő, a felmerülő problémákat fokról fokra, szigorú következetességgel a maga számára oldja meg. Korai művei ikonok - az alig­ tört aranyháttérből személytelenül bontakoznak ki a sima kör­vonalú, önmagukba zárt figurák vagy fejek sziluettjei. Az egy síkra redukált ábrázolásmód egyszerűsége, tisztasága naív áhítatot áraszt magából, a merev, szigorúan statikus beállítás a műveket valóban a középkori oltárok atmoszférájához hozza közel. Mindamellett a művész maga keresi a síkszerű ábrázolás kitágításának lehetőségét, festői világának bővítését. „A 86-os ház” c. képen az alacsony házikó és a gömbölyűre formált fakoronák még egészen belesimulnak a domboldalba, a ,,Mandulafák” c. műben pedig dekoratív módon pettyezik ki az ugyancsak teljesen lapos domboldal felületét, s a „Présházak” c. alkotáson az ikerpincok játékos súlytalansággal illeszkednek környezetükbe, amely magától értetődő módon saját sík­felületébe fogadja be őket. A kompozíció rendjét a szépen ívelő vonalak, s az őket keretező horizontálisok, vagy ritkábban vertikálisok határozzák meg. A tiszta, keveretlen színek, síkba kisimuló, zárt sziluettű formák rendjének merevsége lassanként feloldódik - kékeszöld tört szí­nek keverednek a mélybarnákkal és a tér megmozdul, a táj élni kezd, a szigorú frontalitás megtörik. A „Nagy tihanyi táj” szerkezete szinte észrevétlenül olvad bele a motívumokba: a középtengelyt csak három, élénken világító piros folt érzékelteti, s vertikális vonala már az alatta domborodó ívek hajlásában oldódik fel. A horizontálisok viszont a dombok vonulatát követve, enyhe hullámzással töltik be a teret. A szántóföldek szelvényei megmozdulnak, a kü­lönböző irányokba futó sávok egymásba ütköznek s belső feszültséggel töltik meg a tájat. A „Dunántúli táj”-ban a parcellák foltjai finoman tört színekkel egészítik ki egymást - a régi sziluettszerű összhatás teljesen eltűnt, hogy helyette egyetlen tónus számtalan árnyalatából álljon össze a kép. A csíkok szinte áthatják egymást, szabálytalan formák keletkeznek, ame­lyek játékos könnyedséggel illeszkednek bele a dombok egymást ismétlő, csak lazán előtűnő íveinek rendszerébe. Ebben a nemben a legszebb, legérettebb megoldást talán az „Óvár” mutatja, amelyben már nyoma sincs a korábbi merev kötöttségeknek, hogy helyettük a képet egyetlen, töretlen lendülettel átlósan szeljék át a gazdag zöldesbarnákban bővelkedő szántó­föld darabok, s magától értetődő módon alakuljon ki a térhatás, amelynek támpontjait a fe­kete sziluettű villanypóznák jelölik ki. A tér újszerű alakítása a festő számára az utolsó év legfontosabb, központi problémája. Ko­rábbi stílusának egy síkban lejátszódó ábrázolásmódjától eltér, viszont nem követi a perspek­tíva hagyományos megoldási lehetőségeit sem. Legutolsó képein („Játszótér”, „Hadiüzem”, „Tavaszi kertek”, a teret egy meghatározott forma keretébe kényszeríti, azaz a külső tér íve­sen, vagy akár négyszögalakban begörbül, s magába zárja a belső teret, amelynek síkján elszórtan jelennek meg az egyes motívumok. Az ábrázolás feszültségét az adja meg, hogy a közrezárt felület nem lapos, hanem mintegy begörbült felület, s az egyes elemek helyzetét és súlyát is ez határozza meg. Legvilágosabban érzékelhető ez a „Tavaszi kertek”-nél, ahol az oválist voltaképpen kerítés öleli körül, s ennek a kerítésnek két kapuja mintegy befelé, a ker­tek felé dől, világosan elárulva, hogy valamilyen sajátos erő vonzza az ovális középpontja felé. A „Hadü­zem”-nél ugyancsak — opálosan derengő, kékesszürke árnyalatokból felrakott — kerítés választja el egymástól a külső és a belső teret, hogy azért mégis maradjon közöt­tük összeköttetés: a belső, lefelé vezető út magától értetődő módon a külső, falon túli útban folytatódik még akkor is, ha nincs vele egy tengelyben. A tornyok, kémények és utak vertiká­lisát a hosszan elnyúló ház horizontálisa egyensúlyozza ki, hogy azután az együttesnek való­ban a kerítés szabálytalanul meg-megtörő csíkja adjon szigorú szerkezeti keretet. Az út azon­ban kiutat mutat ebből a zárt térből is, mint ahogyan a „Játszótér” c. képen ugyancsak a kanyarodó út ölel­ át szelíd félkörben a zöldessárga, éles fekete motívumokkal szabdalt felü­letet. Ezeknek a vásznaknak mintegy ellentétpárja a „Belső tó holdakkal” c. kép, amelyen nem a félkörben, hanem a félkör körül rendeződnek el a végsőkig leegyszerűsített fekete sziluet­tek. A belső, sötét tér mágnesként vonzza magához a többi elemet — kompozícionálisan ta­lán ez a legszebben megoldott mű mind között. A tájfestészettől különválik az emberábrázolás problematikája: Kováts Albert csak kevéssé őrizte meg korábbi ikonstílusának megoldásait, így a „Szakállas férfi arcképé"-ben a régebbi, statikus szemlélet tér vissza, de inkább csak az alak megformálásánál, az ablaktáblák ke­rete, az egymáson áttűnő geometrikus síkok feszültséget visznek a vászonra. A legutóbb készült „übü apó” c. képen viszont az egykori arany hátteret piros helyettesíti, s a merev, frontális tartásban egy csupazöld figura jelenik meg, amely viszont szinte paródiája önma­gának s egyben talán a művész megelőző stíluskorszakának is. Kováts Albert festészete az utóbbi két évben bontakozott ki ilyen változatos módon, és mégis egyértelműen, már sajátos hangvételének, egyéni képalkotásának birtokában.

Next