Imre István festőművész kiállítása (Képcsarnok Csók István Galéria, Budapest, 1968)

KILÁTÁS AZ ABLAKBÓL sontosan kezelt elomló festék, a képrészletek egymásba ölelkezése, a kiemelt színek hangsúlya, a kivágás módja Imre akvarelljein a tartalom szuggesztivitását szolgálja. Témái életének eseményeivel együtt lélegze­­nek. A nyarak emlékét, utazásait, a Balaton és a jugoszláv tengerpart élményét hozzák a néző elé a képek, a zsennyei művésztelep nevezetes fáinak, kertjének lebegő zöldtől a feketéig szóló szín­orgona hangjait, az ott­hon kifelé és befelé egyformán sugárzó atmoszféráját. Az ablakban a Hősök terének monumentális látványa tükröződik, másutt viszont harsogó színű virágok öltöztetik ünneplőbe az ablakon túli szürke tájat. Imre István akvarell-művészetének a lírai, a szenvedélyektől izzó közeledés talán egyik legnagyobb értéke, s az a képessége, mellyel a hirtelen rátörő élményt a színek és a formálás erejével a képen tovább fokozza, csat­­tanóssá teszi. A képindító látványhoz hű marad ugyan, de a motívumokat a képi elgondolás szerint emeli ki vagy szorítja vissza. Kinyitja vagy lezárja a teret, hatalmas víztükrön csillogtatja meg a fényt, vagy szűkre vonja a tengerparti házak romantikus sorát, szinte egymásra borítva az épületeket, a felületre ragasztja, vagy egymásra torlasztja a részleteket, színeket csendít fel, vagy egyforma erősségű színfoltokkal rezgővé teszi az egész kompozíciót. Néha szőnyegszerű díszítménnyé alakítja át a látványt, s a természet, a környezet tárgyait a kódexek ornamentális keretdíszeként csoportosítja. Varázsló módjára uarlkodik anyagán. Hangulatot, érzel­ IMRE ISTVÁN AKVARELLJEINEK KIÁLLÍTÁSA Festősorsa jellegzetesen a mai ötvenéveseké. Alapos szakmai felkészülés a Képzőművészeti Főiskolán, ahol 1941-ben szerzi meg a diplomát Szőnyi, ill. Réti István osztályán. Utána háború, fogság és egyéb var­gabetűk után kanyarodhat csak vissza a hivatásához. Az akadémiai évek alatt a vízfestés technikáját Elekfy mesternél, a műfaj reprezentánsánál tanulta meg. Növendékei elmélyedő műgonddal törtek a festői teljességre. Az akvarell gyors, illanó anyaga nem felületes látványrögzítésre csábította őket, hanem esztétikai összegezésre, a lényeg megkeresésére. Akkor még nem sejtette Imre István sem, hogy éveken keresztül percei jutnak a művészetre, s a mozgalmas idők sodrában jegyzetté, vázlattá zsugorodnak festői megfigyelései. 1947-ben jött haza a fogságból, de továbbra is katona maradt, nevelőtiszt, majd a Honvéd Stúdió vezetője. A hosszú alko­tói szünet, de a kor egysíkú művészetszemlélete is próbára tette erejét, tehetségét. Akkortájt nagyméretű olajképeket festett, melyekben festészetének igazi értékei kevés teret kaptak, lírai alkata heroikus megnyi­latkozásokra kényszerült. De hamar felismerte a veszélyt és visszatért az akvarellhez, melynek napjainkban talán legkiemelkedőbb mestere, aki e műfaj intenzitását, méretét, technikáját megújította, magasba emelte. A festő, aki olajképeiért kapott Kossuth-díjat, egy lezárt történelmi szakasz tapasztalatait becsületesen össze­gezte a maga számára. A grafikában és az akvarellben nem csak tévedéseit tudta korrigálni, de művészetének értelmét is meglelte. Tömör, díszítményes, a képfelületet szecessziós gazdagsággal megmunkáló rézkarcai, — közöttük a több lemezről nyomott színes karcok — a tárgyak reális létezéséből indultak ki, a jelenségek érzelmi vonzását közvetítették akkor is, amikor a modern képszerkesztés eszközeit, a technika­ adta fakturá­­lis szépségeket hangsúlyozták. A rézlemez azonban fegyelemre szoktatta, a lemezmegmunkálás fizikailag is jócskán igénybe vette. Feloldódásnak ott volt az akvarell kéz alá simuló anyaga, egy-egy különös világítás, egy-egy meghitt intérieur rögzítésére, a látványok szordinós hangvételű megragadására. Ez a visszafogottság azonban nem illett a festő temperamentumához, a természetelvű festészet kifakult, szolid színvilága tőle idegen volt. Tüzes, teli színek, kontrasztos fényeffektusok uralják képeit, melyeken a valóság jelenségeinek érzékelése és visszaadása egy mozdulattá kulcsolódik. A művészi megformálás természetes gesztusában a fáradtságnak, erőltetettségnek nyoma sem fedezhető fel. Mintha a nagyarányú méretbeli redukció inkább megnövelné, sűrítené, semmint töredékessé tenné élményeit, s ezt minden bizonnyal a motívumok, a kép­témák igényes válogatása, s a színek ereje, dinamizmusa okozza. A technika megejtő varázsa, a puhán, bár­met, jellemet néhány kitűnően elhelyezett szétmosott részletformával, másutt tiszta, éles színekkel, vagy a kettő ritmusos ismétlésével jelenít meg, s olyan illúziót teremt, melynek esztétikai értéke és tartalmi ütése messze túlhaladja az akvarell szokásos lehetőségeit. Gyönyörködünk képeiben anélkül, hogy az idill hamis mezeire tévednénk. Virágainak lüktető tüze, az ablakok mögött megülő sötétkék égbolt nem csak szemünket, de emlékeinket is lángra lobbantja: a művészi forma és a természet feloldódik egymásban Imre István képein, s talán nem túlzás, azt mondani, hogy a néző tisztább, igazabb lesz általuk. Akvarelljei a megszokottnál jóval nagyobbak. Ez a méret mesteri tudást, a gyorsan száradó anyag határozott rendezői koncepciót, állandó készenlétet kíván a művésztől. Imre István érzékeny és következetes alkotó tevékenységgel emelte magas nívóra a modern akvarell-művészetet. Tíz év után láthatjuk ismét önálló gyűjteményét, mely az utolsó három esztendő legszebb lapjait sorakoztatja fel. D. Fehér Zsuzsa

Next