Németh László festőművész kiállítása (Kulturális Kapcsolatok Intézete Kiállítási Terme, Budapest, 1968)
Mintegy két évtizede találkozhattunk különféle kiállításokon Németh László festményeivel, amelyek a híven megfigyelt természet szépségéről bensőségesen szólnak, ezért is tudják emlékezésünket olyan tájakra vezérelni, ahol pihenni szerettünk, ahol a hívságok és gondok elmaradtak mögülünk. E művész inspirációjának elsőrendű forrása spontán színöröm, ez teszi uralkodóvá képeinek hangulati jellegét, mellyel megragadja a nézőt. E hangulat pedig abból az alázatból táplálkozik, amely az erdők, hegyek, nagyvizek közelségében poétikus gondolatokkal tölti el a művészt, meg a természet- és művészetkedvelő embert. Németh László újabb művei egy korábbi és a jelenlegi kiállításán már másként foglalkoztatják azon közönség képzeletét, mely csakis a természetelvű festői látásmódhoz húz. Ezek a képek ugyanis úgy viszonylanak a korábbiakhoz, mint álomképeink az ébren látottakhoz. Vissza kell álmodni magunkat hangulatukba. Nem ritka jelenség, hogy az ember ötvenedik életéve táján nosztalgikusan tér vissza ifjúkora élményeihez. Az egykor érzelmesen, vagy patetikusan érzékelt események, látványok ekkor víziók formájában térnek vissza hozzánk. Mintha ez történnék most Németh László munkásságában, kiérlelt festői nyelven. Szabad útjára bocsátja képzeletét, hasonlatosan a szélnek eresztett papírsárkánnyal, amelynek magasbani kalandjait alig tudjuk, alig is akarjuk irányítani. Csak indítását és érkezését érezzük teljesen a kezünk ügyében levőnek. Újabb olaj grafikáinak szárnyalásához természetesen a technika képlékenysége, hirtelen kínálkozó szépségei is hozzájárulnak; körvonalaikat mégis előre megrajzolja az őket érlelő gondolat, a téma. Látomás megszólalásra találnak itt valóságos látványok, de sokszor életbölcsességek is. Egykor a filozofikus gondolatoknak az allegóriával, egymás mellé, alá helyezett jelképekkel kellett mesterkedniük a festészetben, olykor közmondásokat kellett illusztrálniok. Ma az eszmei mondanivaló festészeti tolmácsolásának, a tartalom áttételének egyik stiláris eszköze: a gondolat szürreális átfogalmazása látvánnyá. Képi asszociáció-teremtés az ember benső élményeivel. Idevonatkozó jellegzetes példák a kiállítás anyagából. Az „Idő” című olaj grafika, amelyen a kaméleon — e kétes állhatatosságú jelkép-állat — a könyörtelenül lepergő időmérőt, a homokórát lesi. A vanitatum vanitás középkori témájának újkori változata. A „Lajka kutya” az állatvilág új héroszaként tűnődve tekint vissza az egykori légikockázatra — ma már idilli jelenségre: a léggömb ősre, az űrhajóból. Mint stopper a zenélőórára. S a „Csirke álma”: szépreményű állat álom egy óriás gilisztáról és egyéb ínyencségekről. Sajátlagosan szürreál ötlet: az erdei környezetbe, forrásvízbe állított női torzó, a „Fekete próba-baba”. Az antik ligetek bukolikus hangulatából hirtelen csöppenünk egy korszerűen fanyar hasonlat révén: a mába. E személyes hanghordozású művek mellett megtaláljuk korszakunk természettudományos érdeklődésének megfelelően azokat a témákat is, amelyeknek különösen is kedvez a képzeletserkentő olajgrafikai eljárás: a növény-ásvány-állatvilág, a kráterek, mélyvizek és a kozmosz motívumanyagából. A festő képzelete úgy működik a témák kapcsán, mint a felhők rajzolatából, az ösvényrepedésekből is mesét olvasó, tűnődő pásztoré. Németh László elbeszélőkedve e műveken megpendült, és bizonyára ízlelőjére talál a közönségben. B. Supka Magdolna