Németh László festőművész kiállítása (Kulturális Kapcsolatok Intézete Kiállítási Terme, Budapest, 1968)

Mintegy két évtizede találkozhattunk különféle kiállításokon Németh László festményeivel, amelyek a híven megfigyelt természet szépségéről bensőségesen szólnak, ezért is tudják emlékezésünket olyan tájakra vezérelni, ahol pihenni szerettünk, ahol a hívságok és gondok elmaradtak mögülünk. E művész inspirációjának elsőrendű forrása spontán színöröm, ez teszi uralkodóvá képeinek han­gulati jellegét, mellyel megragadja a nézőt. E hangulat pedig abból az alázatból táplálkozik, amely az erdők, hegyek, nagyvizek közelségében poétikus gondolatokkal tölti el a művészt, meg a termé­szet- és művészetkedvelő embert. Németh László újabb művei egy korábbi és a jelenlegi kiállításán már másként foglalkoztatják azon közönség képzeletét, mely csakis a természetelvű festői látásmódhoz húz. Ezek a képek ugyanis úgy viszonylanak a korábbiakhoz, mint álomképeink az ébren látottakhoz. Vissza kell álmodni magunkat hangulatukba. Nem ritka jelenség, hogy az ember ötvenedik életéve táján nosztalgikusan tér vissza ifjúkora élmé­nyeihez. Az egykor érzelmesen, vagy patetikusan érzékelt események, látványok ekkor víziók formájában térnek vissza hozzánk. Mintha ez történnék most Németh László munkásságában, kiérlelt festői nyelven. Szabad útjára bocsátja képzeletét, hasonlatosan a szélnek eresztett papírsár­kánnyal, amelynek magasbani kalandjait alig tudjuk, alig is akarjuk irányítani. Csak indítását és érkezését érezzük teljesen a kezünk ügyében levőnek. Újabb olaj grafikáinak szárnyalásához természetesen a technika képlékenysége, hirtelen kínálkozó szépségei is hozzájárulnak; körvonalaikat mégis előre megrajzolja az őket érlelő gondolat, a téma. Látomás megszólalásra találnak itt valóságos látványok, de sokszor életbölcsességek is. Egykor a filozofikus gondolatoknak az allegóriával, egymás mellé, alá helyezett jelképekkel kellett mester­kedniük a festészetben, olykor közmondásokat kellett illusztrálniok. Ma az eszmei mondanivaló festészeti tolmácsolásának, a tartalom áttételének egyik stiláris eszköze: a gondolat szürreális átfo­galmazása látvánnyá. Képi asszociáció-teremtés az ember benső élményeivel. Idevonatkozó jellegzetes példák a kiállítás anyagából. Az „Idő” című olaj grafika, amelyen a kamé­leon — e kétes állhatatosságú jelkép-állat — a könyörtelenül lepergő időmérőt, a homokórát lesi. A vanitatum vanitás középkori témájának újkori változata. A „Lajka kutya” az állatvilág új hérosza­ként tűnődve tekint vissza az egykori légikockázatra — ma már idilli jelenségre: a léggömb ősre, az űrhajóból. Mint stopper a zenélőórára. S a „Csirke álma”: szépreményű állat álom egy óriás gilisztáról és egyéb ínyencségekről. Sajátlagosan szürreál ötlet: az erdei környezetbe, forrásvízbe állított női torzó, a „Fekete próba-baba”. Az antik ligetek bukolikus hangulatából hirtelen csöppe­nünk egy korszerűen fanyar hasonlat révén: a mába. E személyes hanghordozású művek mellett megtaláljuk korszakunk természettudományos érdek­lődésének megfelelően azokat a témákat is, amelyeknek különösen is kedvez a képzeletserkentő olajgrafikai eljárás: a növény-ásvány-állatvilág, a kráterek, mélyvizek és a kozmosz motívumanya­gából. A festő képzelete úgy működik a témák kapcsán, mint a felhők rajzolatából, az ösvényrepedé­sekből is mesét olvasó, tűnődő pásztoré. Németh László elbeszélőkedve e műveken megpendült, és bizonyára ízlelőjére talál a közönségben. B. Supka Magdolna

Next