Kokas Ignác festőművész kiállítása (Keszthelyi Balatoni Múzeum, 1969)
Kokas Ignác művészete valamiképpen a múlt és jelen, a hagyomány és invenció, a valóság és álom érintkezését juttatja eszembe. Ezek a kapcsolatok azonban nem annyira a kontinuitás egyszerű képletére, az átmenetek fokozatos skálájára, vagy az ellentétes pólusok felszíni kiegyenlítődésére emlékeztetnek, hanem úgy tűnik, mintha egy igen mély és emberi ellentmondás alakzataiban, szembenálló fogalmak, vagy még inkább érzelmek küzdelmének drámai kifejletében, valamilyen rejtettebb tartományban épülő szintézis formájában öltenének testet. Némelyik festményén a művészettörténet klasszikus alakjaival és évezredes témáival találkozunk, amelyek minden nehézség nélkül beilleszkedhetnének egy egyetemes ikonográfiába. Másutt viszont hazai vidék, sőt szűkebb hazájának vidéke s a mindennapi élet motívumai tűnnek elő. Itt leplezetlen irodalmi reminiszcenciákatfedezünk fel, amelyek ismert, vagy néha nem is nagyon ismert szerzőkre utalnak, amott soha nem látott s hírből sem hallott szörnyek és képződmények buknak fel a hasonlíthatatlan fantázia mélyéről , majd furcsa alakzatok, tépett formák, imbolygó árnyak, alaktalan foltok , pihés, szivacsos, korállos, tüskés, burjánzó tömegek következnek, amelyeknek felfogásához már nem elég az értelemre és látásra támaszkodni, hanem szükség van a tapintás, az idegrendszer s az érzelmi központ emlékezőtehetségére is. Valóban, már stílusfejlődése, kifejezőeszközeinek ötvöződése is, ha szabad ezt mondani , szokatlan s rendkívül figyelemreméltó éppen abból a szempontból, ami művészi karakterének leglényegesebb vonására utal. Ha stílusforrásait keressük, ismét két olyan tartományt kell szemügyre vennünk, amelyek a közelmúlt művészetében eleve szemben álltak egymással s jobbára ma is két tiszta, ellentétes pólusban koncentrálódnak. Először a romantikára gondolok, helyesebben mindazokra az áttételes értelmű formákra és jelekre, gesztusokra és szimbólumokra, amelyek az ismert fázisokon keresztül a romantikából szűrődtek át korunk művészetében ; másodszorra pedig a konstruktivista tér- és formaszerkesztés tanulságai nyomán kialakított módszerekre. Ez a két hatás, bizonyára sok más, tudatosan vállalt, vagy öntudatlanul viselt örökség mellett, kétségkívül fontos szerepet játszik festői világának kontrasztos építkezésében. Hangsúlyozni szeretném azonban : nem akarja kibékíteni őket, mert hiszen éppen kibékíthetetlenségük az, ami oly egzakt kifejező eszközzé válik a kezében. A különös ötvözet egy merőben új jelenség, sajátos karakterű alkotás, önálló festői nyelv, amelynek birtokában hiánytalanul ki tudja magát fejezni. Végül a legutóbb készült festmények némelyikén valamilyen barokkos mozgalmat, zsúfolt tépettséget észlelhetünk, amit néha új kolorit is kísér ; a korábban oly kitartóan alkalmazott szürke, fekete és tömör, kesernyés zöld skáláját helyenként kristályosabb színek, mélyfényű kékek, vagy csi lógó smaragdzöldek váltják fel. Mindezeknek a külső jegyeknek azonba csak annyiban van jelentőségük (s festészetről lévén szó, a „csak" mérhetetlen sokat jelent), amennyiben egy-egy nyugtanító kérdés, maradéktalanul átélt vizi életre keltett emlék , egyszóval egy szujektív tartalmú, de általános érvényű m vészi kiformálásához és kifejezéséhez esközöket nyújthatnak. Ez pedig a küzdele világa. Az emberiség szüntelenül megismerődő, nagy drámája, az elmúlás és ujjászlelés színjátéka megy végbe benne, amelyek örök modellje maga a természet,i építés küzdelme a rombolással, az élet kidelme a halállal , a süket csend sóvárgó hangok után, a reménytelenségé a rémé azúrkék ege után. De figyeljük meg, ha az enyészet képeiben, az összeütközés terében, akár tisztán kiolvashatóan, a rejtettebb formában, mindig jelen van továbbélés, a kibontakozás csirája, olyasféle jel mint a sötéten tátongó, Női ház udvarán a hajlékony s üde facseme amely feloldja szorongásunkat és a jövő vezeti szemünket. Mi táplálja tehát — kérdezhetjük — e ket a sötét színeket és baljós formákat, elmúlás feletti elmélkedést, az agóniai peit, a szorongató sorsszerűség makacs igatását ; miféle talajból nőnek ki ezek A TÉKOZLÓ FIÚ: 1.