Szöllősy Kálmán fotóművész kiállítása (Műcsarnok, Budapest, 1969)
ELŐSZÓ Szöllősy Kálmán a magyar fotóművészet fénykorának élgárdájába tartozik. Ebben az időben a világ minden táján működtek jelentős magyar fényképészek, többek között Brassai, Capa, Kertész és Moholy Nagy, akik a fotografikus látás új útjait nyitották meg. A bennmaradtak a lét más tájait hódították meg, olyan jellegzetes felfogást és látásmódot alakítottak ki, amelyet egy időben —joggal — magyar stílusnak neveztek. Balogh Rudolf kezdeményezte és fémjelezte ezt az irányzatot, amelynek legismertebb képviselője Vadas Ernő, de mindjárt mellette ott áll Szöllősy Kálmán is. A magyar fotóművészet múltjának vizsgálói e csoport tagjait — értékeik elismerése mellett — gyakran bírálták: a valóság megszépítőinek, a kor problémáit elkendőzőknek nevezték őket. Kétségtelen, hogy ez a tendencia is érvényesült — bár nem kizárólag — a Horthy-korszak vezető hazai mestereinek munkásságában. Ám történelmi tévedésük nem volt bűn, csupán hiba: a csak a művészetre figyelő naiv ember apolitikus álmodozása a farkasok barlangjában. Maga a stílus is bűnös ebben: az impresszionizmus fény és rajzbeli varázslatától elbűvölt naturalizmusnak a feltétlen szépség megtalálására irányuló erőfeszítése. Tévesnek bizonyult, hogy a művészet és vele együtt éppen a más feladatra is nagyon alkalmas fotográfia egyetlen célkitűzése a szépség felkutatása. Ezért nem hittek abban a másik lehetőségben, amelyet Escher Károly, Sugár Kata, Kálmán Kata és a betiltott Kassák-féle kiállítás művészei hirdettek. Szöllősy Kálmán kiállításának látogatója — képeinek briliáns mesterségbeli megoldásait látva és érzékeny líraiságától inspirálva hamar elfelejti a történetíró kritikai megállapításait, két okból is. Az egyik ok az idő, amely jótékonyan kirostálta a csak alkalmi értékeket s így szerzőjüket is nézeteinek módosítására ösztönözte. A másik ok Szöllősy humanizmusa, amely áttör a kor stiláris és ikonográfiai konvencióin. Ma már világosan látjuk, hogy Szöllősy Kálmán markánsan elválik kortársaitól, akikkel egy kalap alá szokták venni. Nála kevesebb a glóriázó ellenfény és az ún. „gyöngyösbokréta” szemlélet — sokkal precízebb, jobban a valósághoz tapadó, mint több kortársáé. Képeinek impresszionisztikus szépségét a néprajzi hitelességre való törekvés gyakran indokolja: tartós etnográfiai érdeklődés és nem alkalmi esztétikai szenzációvadászat sarkallta munkára. Máshol —és ez képeinek többségére áll — Krúdy Gyulára emlékeztető nosztalgikus líraiság, nem egyszer a tűnő idő sugallta elégikus hangvétel jellemzi. Szöllősy Kálmán nagy költő: ez nemcsak érzelmi rezdülésekben, emberi vonatkozásokban gazdag tájfelvételein, hanem városrészleteket megörökítő fényképein is megnyilatkozik. Lírai erejét, formálókészségét nagyszerű aktfelvételei is érzékeltetik: igazi művészként játszik az emberi testtel, érzelmi állapotok allegorikus kifejezését nyújtja e vitathatatlan remekein. Van néhány felvétele, amely túlmutat a hazai horizonton és az egyetemes fotográfia főáramába kapcsolódik. A Louvre-beli másolót ábrázoló felvétele megelőzi Doisneau-nak, Párizs világhírű szerelmesének stílusát, egy Gorkij novellához készült illusztrációja pedig a tárgyak mágikus hatású megörökítésével egy letűnt kor hangulatát konzerválta, klasszikusan, örökérvényűen. Szöllősy Kálmán 1887-ben született, 18 éves kora óta fotografál, 1927 óta az élvonalba tartozik. 40 éves munkássága alatt öt világrész 988 nemzetközi kiállításán vett részt: 11 arany, 6 ezüst és több bronzérem hirdeti elért sikereit. A Budapesti Fotoklub örökös tiszteletbeli tagja, a Magyar Fotóművészek Szövetségének alapító tagja. A Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség 1958-ban EFIAP kitüntetésben részesítette. Születésének 80. évfordulóján az Elnöki Tanács Szöllősy Kálmán fotóművészi tevékenységét a Munka Érdemrenddel jutalmazta. Végvári Lajos Címoldalon: Vihar a pusztán, 1938.