Vámos László fényképei (Műcsarnok, Budapest, 1969)
VÁMOS LÁSZLÓ FÉNYKÉPEI A fotóművésszé válás folyamata sokkal nehezebben követhető nyomon, mint az íróvá, festővé válás. Érdekes, szép folyamat ez, aki figyelmesen végigkísérné egy fotós pályáját mindaddig, amíg át nem lép a „bűvös körön”, sokat megtudhat a művészet természetéről. Kezdetben közszükségletet elégít ki, informál, fényképez embert, tájat, cselekményt, mozgást — ahogy hivatása megköveteli. Igen sokan a hivatásosak közül mindvégig ezt csinálják. Néhányan általában magas, sőt igen magas szinten, találékonyan, megkapóan. Azután egyesek, mint Vámos László is, nem elégszenek meg azzal, hogy egy pillanatra megállítsák az örökké mozgó életet, s kivágjanak belőle egy kockát. Már nem akárhol mondják a pillanatnak: „Oly szép vagy, ó, maradj velem.” A pergő időnek azt a másodpercét „merevítik ki”, mely nemcsak önmagát mondja el: az előzményről és a következményről is beszél. Amikor Fischer Annie sziluettje távolról fényképezve, s mégis bámulatosan felismerhetően, meghajol a végtelenbe vesző közönség előtt, halljuk a zongorát, mely nemrég hallgatott el, halljuk a tapsot is, mely most fog orkánná erősödni, s megérzünk valamit a művészet határtalanságából. A művészetre rendelt fényképészt, mint Vámos Lászlót, izgalomba hoz egy emberi arc. Nem karakterisztikuma ragadja meg, vagy furcsasága, ízessége, mulatságossága. A gondolatot veszi észre benne, s még azt is el tudja mondani, mire gondol éppen. Ez nem belemagyarázás, ismerem a módszerét. Hihetetlen türelemmel és alapossággal faggatja gépével modelljét. Hosszú órákig, néha napokig „gyötri”. Nem törődik sem a maga, sem az áldozat fáradtságával. Nem fél a fáradt arcoktól. Sokkal jobban szereti őket, mint a megörökítésre felkészülteket, a mutatósságra ügyelőket. Ha a modell elfáradt, már nem gondol a fényképezőgépre, gondolatai elkalandoznak. Ilyenkor foghatók el a legjobban. A tömérdek felvétel között az ilyen árulókat keresi ki azután Vámos. Azzal a konoksággal és kitartással, mely a művészre jellemző. De nézzük tovább, mi jelzi még, hogy a fotóművész immár elvált a fényképésztől. Nem elégszik meg a mégolyan tökéletes ábrázolással sem. Nem elégíti ki a látás újszerűsége, a rögzített valóság meglepő, meghökkentő felmutatása: általában semmi olyasmi, ahol a fényképezőgép technikai lehetőségei megelőzik, irányítják a fényképező képzeletét és érzelmeit. Vámos képei elárulják, hogy szerzőjük az ábrázolt embert szereti-e, szánja-e vagy mulat felette. Csodálatos Kodály képeiről sugárzik a szeretet, a meghatottság és tisztelet. De mennyire nem hivalkodóan, hízelgően. Nekünk mondja el, mit gondol róla, mit érez iránta, s nem a Mesternek. Bizonyos, hogy ezek a képek együtt élnek majd Kodály emlékével. De ember nélküli tájai, földjei, városrészletei is örömről, szánalomról vagy csodálkozásról vallanak. Azt gondolnánk, hogy fényképen egy tájat meg lehet ugyan csodálni de örömet vagy szánalmat érezni iránta szinte lehetetlen. Vámos „üres tájai” azonban népesek az emberektől. Szárazság című fényképének szívszorítóan kietlen, keresztül-kasul repedezett, reménytelen holdbéli földjén ott állnak láthatatlanul s lehajtott fejjel az emberek. Képzelődés ez? Csak értelmesen kell gondolkodnunk, hogy rájöjjünk: nem az. Egy kiszikkadt, cserepekre tört, szerencsétlenül járt földdarabot „önmagában” lehetetlen sajnálni. Csak ha ráasszociáltat az emberre, aki e holtrasebzett föld miatt szenvedni fog. S ellenkezőleg is: örömet tud szerezni egy dús és érett kalászossal. Nemcsak esztétikai gyönyörűséget — azzal, hogy e sokszor ábrázolt képet olyan tömörséggel, különös megszólaltató erővel ábrázolja, amilyenre kevés példát találunk. De azzal is, hogy e ringató hullámzás mögött megmutatja az apró házakat, melyeket ez az „ellen-árvíz” elöntéssel fenyeget. S e kis házak apró ablakaiban — ugyancsak láthatatlanul — ott állnak az emberek. Az ő örömükről szól a kép. Úgy tud tömöríteni, mint egy jó novellista. A Gellérthegyről fényképezett, bravúros budapesti városképeivel egy város történetét mondja el. Itt derül ki, hogy bár a fényképezés technikáját és trükkjeit tökéletesen ismeri, csak akkor él velük, ha lényeges mondanivaló szolgálatába állíthatja őket. Egyetlen képben: a Tabán emlékei, a Szarvas téri öreg templom, a Vár, a Duna, a város csírája, a Belváros, majd — kanyarodván a folyó — ismét a budai oldal, Óbuda új modern lakótelepei, majd szegényes kis falusi házacskái, egészen Aquincumig, szinte kétezer évet fognak egybe. Szépen, élvezetesen tagolva, minden zsúfoltság nélkül. Mintha egy jó történelemtanár beszélne Budapest históriájáról. Azután egy ehhez hasonló kompozíciójába, az egész látkép elé, belefényképez egy tabáni körhintát, vidáman repülő gyerekeivel és felnőttjeivel. S ez már nem a város