Szerkesztés és rögtönzés képben és zenében (Budapest, 1976)

A zeneoktatásnak számos olyan útkereséséről tu­dunk, melyeknek közös vonása, hogy a növendékek testi-lelki felszabadítására, gátlásaik leküzdésére irá­nyulnak. Miért érzem én ezek között a kísérletek, vagy sokszor már eredmények között Apagyi Mária itt be­mutatásra kerülő munkáját kiemelkedően helyesnek? Mert míg sokan a teljes kötetlenségből, úgyszólván rendszertelenségből indulnak ki,­­ az itt bemutatott munkamód éppen a REND felismerésén, szépségének meglátásán, az összefüggések feltárásán alapul. Az előbbiben én egy kicsit az anarchia lehetőségét, sőt talán veszélyét érzem - az utóbbi pedig nevelő, építő hatású. Az előbbiben „mindent szabad" - itt „min­den olyat szabad”, aminek helyességét, létjogosultsá­gát a növendék érzi, Így tehát az improvizálás nem rendszertelen kalimpálás, a rajz nem értelmetlen fir­kálás lesz, hanem egy saját Rend kialakítása, aminek értelméről, igazságáról meg vagyunk győződve. Természetesen nem képzeljük azt, hogy most már mindenki, aki egy önálló, értelmes, formás zenei mon­datot létre tud hozni - zeneszerző lesz. Mint ahogy nem mindenki költő, aki értelmesen tud beszélni. Apagyi Mária ezt így fogalmazta meg: ,,A zene is nyelv, éppúgy, mint a beszéd és a közlés más formái — és éppúgy gyakorolni kell, mint a beszédet és az írást.” A Rend-meglátás és értelmes közlés szükséges­ségét azért érzem különösen fontosnak éppen a ze­neoktatásban, mert a zene felé a gyerekek általában szépség iránti vágyból fordulnak, de tanulmányaik so­rán, a mélyebb összefüggések felfedezése nélkül, könnyen homályos, zűrzavaros, bizonytalan célú ér­­zelmességgé torzul ez az eredetileg magas rendű tö­rekvés. Az itt bemutatott munkamód viszont nagymér­tékben képes segíteni egy belső Rend, rendezett lel­kivilág kialakítását - s ezzel a zenét igazi nevelő, emberré nevelő erővé teszi. Tusa Erzsébet A KOMLÓI ZENEISKOLÁSOK JÓZSEFVÁROSI TÁRLATA ELÉ Irigykedve nézegetem a komlói zeneiskolások raj­zait. Ezek a 7-13 éves gyerekek valamennyien, kicsi­nyek és nagyok, tehetségesek és kevésbé tehetsége­sek, tudnak valamit, amit én is­­ tudhatnék. De nem tudok. És most már valószínűleg sohasem lesz módom elsajátítani. Pedig én is tanultam zongorázni, körülbelül olyan idős koromtól fogva, mint az itt kiállító legapróbb gyerek, és tovább, mint ahogy közülük bármelyik el­juthatott mostanáig. És rajzolni is tanultam, amíg csak tantárgy volt a rajz az iskolában. Mégsem tudom azt, amit ők: a művészet illékony ország — magánbir­tok - és műfajhatárokat soha el nem ismerő világ­nyelvén folyékonyan és örömmel - egyszersmind örö­met fakasztóan — beszélni. Csak aztán valamiképpen el ne felejtsék! Mert korunk aggasztóan torlódó szellemi és ma­teriális szennyes­ halmaival, amelyek eltakarítása, úgy látszik, már végképp rájuk marad, csakis úgy bánhat­nak el, ha a mindennapi élet sokasodó és szorosodó ketrec-kifutó-rendszeréből képesek lesznek egyszer s mindenkorra kitörni, az egyetlen lehetséges úton: föl­felé, éppolyan bátran és felszabadultan, mint ahogy rajzaikban és zongora-improvizációik során tették. Ehhez, könnyű belátni, egyetemes rendezőelvek szükségeltetnek. Nos, éppen ilyeneknek a birtokába jutottak ők, műveik tanúsága szerint, játszva, egyelőre talán maguk számára is észrevétlenül. Irigykedjem? Inkább bizakodom. Ami nekem, saj­nos, soha többet, az nekik ilyen nekifutással lehetet­len, hogy ne sikerüljön! Budapest, 1976. július 30. Pap Gábor

Next