Szerkesztés és rögtönzés képben és zenében (Budapest, 1976)
A zeneoktatásnak számos olyan útkereséséről tudunk, melyeknek közös vonása, hogy a növendékek testi-lelki felszabadítására, gátlásaik leküzdésére irányulnak. Miért érzem én ezek között a kísérletek, vagy sokszor már eredmények között Apagyi Mária itt bemutatásra kerülő munkáját kiemelkedően helyesnek? Mert míg sokan a teljes kötetlenségből, úgyszólván rendszertelenségből indulnak ki, az itt bemutatott munkamód éppen a REND felismerésén, szépségének meglátásán, az összefüggések feltárásán alapul. Az előbbiben én egy kicsit az anarchia lehetőségét, sőt talán veszélyét érzem - az utóbbi pedig nevelő, építő hatású. Az előbbiben „mindent szabad" - itt „minden olyat szabad”, aminek helyességét, létjogosultságát a növendék érzi, Így tehát az improvizálás nem rendszertelen kalimpálás, a rajz nem értelmetlen firkálás lesz, hanem egy saját Rend kialakítása, aminek értelméről, igazságáról meg vagyunk győződve. Természetesen nem képzeljük azt, hogy most már mindenki, aki egy önálló, értelmes, formás zenei mondatot létre tud hozni - zeneszerző lesz. Mint ahogy nem mindenki költő, aki értelmesen tud beszélni. Apagyi Mária ezt így fogalmazta meg: ,,A zene is nyelv, éppúgy, mint a beszéd és a közlés más formái — és éppúgy gyakorolni kell, mint a beszédet és az írást.” A Rend-meglátás és értelmes közlés szükségességét azért érzem különösen fontosnak éppen a zeneoktatásban, mert a zene felé a gyerekek általában szépség iránti vágyból fordulnak, de tanulmányaik során, a mélyebb összefüggések felfedezése nélkül, könnyen homályos, zűrzavaros, bizonytalan célú érzelmességgé torzul ez az eredetileg magas rendű törekvés. Az itt bemutatott munkamód viszont nagymértékben képes segíteni egy belső Rend, rendezett lelkivilág kialakítását - s ezzel a zenét igazi nevelő, emberré nevelő erővé teszi. Tusa Erzsébet A KOMLÓI ZENEISKOLÁSOK JÓZSEFVÁROSI TÁRLATA ELÉ Irigykedve nézegetem a komlói zeneiskolások rajzait. Ezek a 7-13 éves gyerekek valamennyien, kicsinyek és nagyok, tehetségesek és kevésbé tehetségesek, tudnak valamit, amit én is tudhatnék. De nem tudok. És most már valószínűleg sohasem lesz módom elsajátítani. Pedig én is tanultam zongorázni, körülbelül olyan idős koromtól fogva, mint az itt kiállító legapróbb gyerek, és tovább, mint ahogy közülük bármelyik eljuthatott mostanáig. És rajzolni is tanultam, amíg csak tantárgy volt a rajz az iskolában. Mégsem tudom azt, amit ők: a művészet illékony ország — magánbirtok - és műfajhatárokat soha el nem ismerő világnyelvén folyékonyan és örömmel - egyszersmind örömet fakasztóan — beszélni. Csak aztán valamiképpen el ne felejtsék! Mert korunk aggasztóan torlódó szellemi és materiális szennyes halmaival, amelyek eltakarítása, úgy látszik, már végképp rájuk marad, csakis úgy bánhatnak el, ha a mindennapi élet sokasodó és szorosodó ketrec-kifutó-rendszeréből képesek lesznek egyszer s mindenkorra kitörni, az egyetlen lehetséges úton: fölfelé, éppolyan bátran és felszabadultan, mint ahogy rajzaikban és zongora-improvizációik során tették. Ehhez, könnyű belátni, egyetemes rendezőelvek szükségeltetnek. Nos, éppen ilyeneknek a birtokába jutottak ők, műveik tanúsága szerint, játszva, egyelőre talán maguk számára is észrevétlenül. Irigykedjem? Inkább bizakodom. Ami nekem, sajnos, soha többet, az nekik ilyen nekifutással lehetetlen, hogy ne sikerüljön! Budapest, 1976. július 30. Pap Gábor