Pál Gyula festőművész kiállítása (Műcsarnok, Budapest, 1981)

FESTŐMŰVÉSZ KIÁLLÍTÁSA • MŰCSARNOK • BUDAPEST, 1981. JANUÁR 23 • FEBRUÁR 15 ELŐSZÓ HELYETT ...A képek emberalkotta művek. Bennük emberi gondolatok sűrűsödnek, emberhez kíván­nak szólni, s ha válaszra méltatnak bennünket, megéri talán, hogy csendes figyelmességgel figyeljünk, s e szófián beszélgetés közben váltsunk néhány gondolatot velük. Hátha igazat mondanak nekünk... NÉHÁNY GONDOLAT A művészet nem játék. Nem vasárnapok unalmas délutánjait kitöltő cselekedet. Nem divatok dicsérete. A művészet egy életre szóló kemény, következetes munka, helytállás. Közösségi ügy! A mesterségbeli tudás rideg csillogtatása csupán, bármilyen magasszintű legyen is, szemétre való holmi, ha a művész nem szól az emberekhez a műveken át. Mit ér csiszolt mesterségbeli tudásunk, ha érezni nem tudunk? Mit ér művészetünk, ha nem gyökerezett szilárd talajba, ha elszakad a való élettől, az emberektől, ha nincs honnan táplálkoznia és újra megújulnia. Valahova tartoznunk kell. Valamilyen talajból táplálkoznunk kell, és amilyen föld táplál minket, művészetünket, olyan ter­més várható ezen a téren. Mindenki ismeri, érzi vagy érezte mára szűkebb haza fogalmát. Az a hely, ahol gyermekkorun­kat, későbbi életünket éltük vagy éljük, mély nyomokat hagy lelkünkben. Innen kitekintve óriásinak látjuk a világminden­séget, az emberiség tetteit, s a mindenségből gondolatban visszanézve csodálatosnak látjuk szülőföldünket, s embereinek cselekedeteit. Ha elhagyjuk visszavágyunk, szeretettel őrizzük emlékeinkben. Nekem is van szűkebb hazám: a nyírségi táj. Itt születtem, gyermekkori éveimet itt töltöttem, kedves és komisz emlékeim kötnek ide, idegenből ide vágyom vissza. Az itteni embereket rokonaimnak érzem. Tőlük tanultam egykor az életet, a mun­kát, a szorgalmat, a kitartást, tőlük tanultam a szépet, a konok következetességet, tőlük a becsületességet. Szeretem őket. Valamikor együtt éltük a napszámosok nehéz hétköznapjait, hajnalonként összepengett kapuink éle a földeken, össze­csengtek vágyaink és hallgatásaink. Szép és jellegzetes vidék ez. Semmilyen más tájjal össze nem téveszthető. A dombok és hajlatok csodálatos favonulatok­kal, ligetekkel ékeskednek. A falvakban tördeszívű utcák vezetnek beszédesszemű házak és ropogós ritmusú kerítések kö­zött. Szélforgók sepernek, játékosan kergetőznek. Az akácok és jegenyék esténként meghitten leskelődnek. Más itt a levegő: nyírségi az eső, szárazabb a szél, érdesebb a homok, magasabb az ég. Kemény férfiak és asszonyok jutnak az eszembe. Nagy emberi tartalmat, egyetemes emberi érzéseket hordoznak. Problé­máik gyakran az emberiség problémái is: ők is a jobbért, a szebbért küzdöttek és küzdenek, dolgoznak, hogy gyermekeik, unokáik boldogabb jövőt éljenek.

Next