Hajagos Imre grafikusművész kiállítása (Helikon Galéria, Budapest, 1983)

T­T HUMÁN IDŐ „Jelet hagyni, hogy voltunk...” (Kondor Béla) Dávid Katalin 1953. augusztus 14-én születtem Budapesten. 1­979 óta vagyok kiállító művész. 1981-ben és 1982-ben Derkovits-ösztöndíjban részesültem. Tagja vagyok a Művészeti Alapnak és a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának. Az a generáció, amelyikhez Hajagos Imre is tartozik, századunk utolsó negyedének művészetét hivatott meghatározni. Az a művészet pedig, amely egy századvéget alakít, egyben elindít egy új századot. A nyolcvanas években már mindenki érzi, a történésznek pedig tudnia kell, hogy az, ami most születik, érintkezni fog a XXI. századdal, átnő abba. És gondoljunk arra is, hogy ez e­­gyenlő egy új évezred indulásával. Hajagos Imre ezekben az években indult és az indítást - szinte hónapokban mérhetően - a ki­alakulás, a saját út megtalálása követte. Azok közé a kevesek közé tartozik, akik hihetetlenül rövid idő alatt önállósultak, ami a művészetben az egyedi, a sajátos világ megformálását jelenti. Ez a felgyorsulás olyan energiákra, az alkotói utat meghatározó olyan elvekre utal, amelyeket ha nem veszünk tekintetbe, megcsonkítjuk a kortárs művészetet. Alkotásai tehát beépültek művésze­tünk jelenjébe és így válhatnak az új század egyik előkészítőivé. Ez nem érdem, ez inkább felelősség, amire ennek a nemzedéknek most már tudatosan gondolnia kell. Nem azért, mert adott lesz egy évszám, ami formálisan elválik a múlttól,hanem mert egy i­­lyen fomális változás agresszívebben megköveteli mindenkitől, hogy adekvát legyen a korral, amelyben él. És különösen a művésztől, akitől - talán igazságtalanul - azt is megkövetelik, hogy adekvátsága már a jövőnek szóljon. Minden korban, most is, a megfelelés a kor szellemének, a korszerű a művészetben elsősorban az alkotás humanitásában mérhető le. Ezt a kifejezést sokszor félreértettük, mert az ember éle­téhez vulgárisan kapcsolódó tematikára gondoltunk csupán, pedig ami igazán, lényegében meg­határozza ezt, az az alkotás szelleme, célja, a művész ilyen vagy olyan szándéka. Ezért lehet ér­tékmérő, hiszen minden alkotásban benne van. Azt is mondhatjuk, hogy a humanitás a mű egyet­len olyan összetevője, amely nélkülözhetetlen a mű létrejöttéhez. Haragos művészetében ezt a vonást a kép minden egyes alkotóeleme hordozza, ami nem teszi egyedülállóvá, de korszerűvé igen. Ami képein ikonográfiailag értékelhető: üszkös rom, össze­kötözött deszka­ kereszt, sziklává kövült emberalakok, a szűk csigalépcső, gépalkatrészek, a tán­coló gomba­virágok, a hatalmas földet fehérre izzító fekete nap, a szilárd vagy lágy süppedő­­-mozgó föld, a jajjgató vak madár - sorolhatjuk tovább - követei az embernek, minket képvisel­nek abban a más valóságban, amelyet a művész megformál. Mert ezek a tárgyak elevenek, sze­replői a drámának, amelyet a kép egyetlen pillanatban sűrít. Vagy ne beszéljünk „egyetlen pilla­natról“, hiszen e tárgynak kora van, mindegyiknek története van, ismerjük jellemüket, sejtjük ér­zéseiket és vágyaikat, talán törekvéseiket is, amelyek múltjukat és jövőjüket bizonyítják. És el­szakíthatatlan kapcsolatukat hozzánk, akik valahol sejtjeinkben benne hordozunk mindent, ami volt. Történetük, mint a miénk is, nem csupán néhány évtized, hanem évezredekben mérhető. Ezért tudunk, vagy tudnak ezek a dolgok félni, de bízni is, hinni az életben magányosan is. STÁCIÓ 1982.: a szikla, s tetején a többemeletes árkádrom zár bennünket a barlangba, amely­nek fényteresztő nyílása előtt áll a figyelő madár. Az életet vigyázza, a fészket, melyben a hatal­mas fehér tojás az élet továbbvitelének reménye. Monumentális a gondolat és megfogalmazá­sa is egyszerű, tiszta elemekből épül képpé. Ebben a szűkszavúságban annál meghatóbb az a parányi költészet, amelyet a tojásra ráhajló kis virágszál képvisel. Szépség és remény: ez ad értelmet és erőt minden továbblépéshez. Pedig ugyanez az élet ri­asztó is: csonkák, betegek, nyomorultak, kiszolgáltatottak vagyunk, torzak és szenvedők. Az ALLEGRO BARBARO lenyúzott bőrű madara a sziklabarlang bejárata előtt magasodik olyan hatalmassá, hogy szinte egyedül uralkodik a térben. Nemessége, monumentalitása csonkasá­­gában is megmarad, de rettenetessé teszi az, hogy él és érez, jajjgat a kiáltó, vak madár. A lélek válik meztelenné. Az ember belső életét kutatni, ez a megformálás célja. Ezt keresni, „látoga­tunk F.K. úr kastélyába,“ ahol a rácsos szuterénablak előtt kőcölöpök jelzik az utat, s aki meg­indul a szűk csigalépcsőn felfelé, nem tudja, mit rejtenek a termek, ahova az út vezet. Nem Kafka illusztrációk ezek, hanem azonosulás az író gondolataival, a belső embert kereső szándékával. Ezek a képek egyszerre elvontak és konkrétak, ami lehetetlenné teszi számunkra,hogy őket néz­ve a reális térről álmodozzunk. Vívjunk inkább közelharcot velük annak érdekében, hogy beha­tolhassunk sajátos világába-terébe. Mert aki erre képes, az érti csak, az tudja csak olvasni ezeket a műveket. Olvasni! Nem téves-e a kifejezés a képzőművészettel kapcsolatban? Biztosan nem, csupán a betűket jelek váltják fel, amelyeket meg kell találnunk a kép minden négyzetcentimé­terében. Ez a legfontosabb eszköze annak, hogy elfoglaljuk azt a más valóságot, amelyet a mű­vész teremtett, fegyverünk a harchoz, hogy birtokba vehessük. Az elvontság és a konkrétság egyszerre jelenléte logikusan vezeti a művészt ahhoz az alkotói magatartáshoz, amely nem egy valóságtól preformált teret reprodukáló. Ezért van az, hogy bár a tárgyak konkrétak, kézzelfoghatóak, sokszor szinte bravúros másolatai a látványnak, mégis érezzük, hogy ezt az elsődleges jelentésüket ki kell egészítenünk egy olyan értelemmel, amely­ben feloldódik szimbólum voltuk. Mert semmi kétségünk nincs azt illetően, hogy a művek min­den mozzanata jelképes értelmű. Kivétel nélkül nyitottak ezek az alkotások, úgy is mondhatjuk: könyörtelenek a néző felé, mert szépségük, céljuk megértése megköveteli a meditációt, a kom­pozíció részletes vizsgálatát. A KIRÁLY ÉS A KIRÁLYNŐ fatörzsbábja az eget lezáró rács alatt. A GONDOLAT MAGJA agytekervény-virága, a RONDÓ táncoló-forgó alakzatai, vagy az IKAROSZ üszkös-romos fagerendáira akasztott kabátja, a FÖL-FÖLDOBOTT KŐ deszkakeresztje, vagy a SZIKLÁS TÁJ elvarázsolt, egykor élt világa így kerülhet közelünkbe, igazsága és értelme így nyí­lik meg előttünk. „Felette nagy hiábavalóság minden, hiábavaló ami volt, ugyanaz, ami ezután is lesz - és ami tör­tént ugyanaz, ami ezután is történik, minden csak hiábavalóság és a léleknek gyötrelme...” A tég­latorony tetején ez a felirat, a tornyon, amelynek falából koponyák néznek ránk: HUMÁN IDŐ 1982. Minden ami furcsa - csigolyacsont füzér, növények kusza ideghálózata­­ alakítja a hatal­mas fát, amelynek ágán talán az egyetlen meseszerű a kismadár. Mert ő az egyetlen a képen - és ez a kép paradoxona,­­ amely a hétköznapból került oda. Mese lesz a mindennapból és a lehetetlenségből valóság lesz. Lágy süppedés a föld, amelyen állunk, a bugyborékoló sár gépal­katrészeket vet ki magából és nem csodálkozhatunk azon, hogy vasból van a fű, amely felverte a tornyot. Tudásunkat Stonehange kövei őrzik és hogy élni akarunk, az emberi kéz alkotta annyi eszköz tanúskodjék róla. A HUMÁN IDŐ eddig készült munkáinak mintegy összefoglalója, cél­kitűzéseinek ars poeticája lehet. Az ember ereje és gyengesége, nagysága és esendősége, a múlt és jövő, a minden pusztulás ellenére hit az értékek megmaradásában; ezekből az ellenté­tekből formálódik a kép gondolata: tisztelet az ÉLETNEK. 1982. október vége. Műtárgyjegyzék 1. APOKALIPSZIS, 1979 vasmaratás, 249x320 mm 2. MAGYAR TÁJ 1945, 1979 rézkarc, 152x195 mm 3. FÖL-FÖLDOBOTT KŐ, 1980 rézkarc, 214x143 mm 4. IKAROSZ, 1980 rézkarc, 133x75 mm 5. A GONDOLAT MAGJA, 1981 rézkarc, 100x98 mm 6. LÁTOGATÁS F.K. ÚR KASTÉLYÁBAN, I. 1981 rézkarc, 196x148 mm 7. LÁTOGATÁS F.K. ÚR KASTÉLYÁBAN, II. 1981 rézkarc, 196x148 mm 8. KÖVÜLETEK, 1981 rézkarc, 248x317 mm 9. RONDO, 1981 rézkarc, 259x­197 mm 10. INVÁZIÓ, 1981 rézkarc, 197x259 mm 11. ALLEGRO BARBARO, 1982 rézkarc, 200x154 mm 12. KIRÁLY ÉS KIRÁLYNŐ, 1982 rézkarc, 150x197 mm 13. SZIKLÁS TÁJ, 1982 rézkarc, 295x385 mm 14. STÁCIÓ, 1982 rézkarc, 176x117 mm 15. HUMÁN IDŐ, 1982 rézkarc, 295x395 mm

Next