Balogh István Vilmos kiállítása (Pécs, 1985)
Részletek a Szemérmetlen magyarázat-próbákból IV. (BALOGH ISTVÁN VILMOS) -----Az áldozat mint processzus — mitológiai, vallási és szimbolikus érvénnyel -, mindig is jelen volt a művészetben, az áldozat mint személy, az aktus tárgya, ritkábban. S még ritkábban a nem kultikus esemény, a katasztrófa, a baleset elszenvedője. A kultikus áldozat többnyire a rítus révén magasztosult fel - vagy alázódott mitikus mélységekig. A hétköznap vétlen áldozata üres lapként hagyja magát teleírni tartalmakkal, s tárhatja metaforikussá halála körülményeit, mintegy visszafelé, post festa (a szó szerint értett dolog minden morbiditásával), de persze egészen másképp, mint a gyilkosságé, amelynek halottja általában valamilyen módon ok és következmény saját halálában, szimbólummá válása tehát „aktualitásához" kötődik. Pontosabban, kötődik addig a pillanatig, amíg az „aktualitás" érvényét nem veszti, vagy amíg az áldozatnak arca van. Amíg tehát eseményhez köthető, amíg neve van. Névtelenné válásával arca mindenkié lehet, végzete metaforává nőhet. Ugyanez történik az áldozatot „hordozó" dokumentummal, csakhogy ennek útja fordított. A dokumentumot jellegtelensége, arctalansága hitelesíti, ad számára értéket. Addig él forrásként, míg mint dolog, észrevehetetlen. Megformálva, megjelölve, manipulálva elszakad önmagától, feladatától elkötődik, pontosabban, a beavatkozás révén - ideális esetben — új szerepet, más rangot kap.---------Aki halállal, halottal, sírral álmodik, „valójában olyan világ nyomában jár, mely számára valamilyen titkos életet tartogat, és amikor az élet kilátástalanná válik, amikor az eredendő létbeli konfliktusok börtönükbe zárják, anélkül hogy kiutat mutatnának számára, akkor választ fog kérni kérdéseire a sírról, erről a sötét földmélyi életről... Nagy és komoly szimbólumhoz jut végül , mert a halottak hatalmasak, rengetegen vannak azért, hogy újból erőre kapjon valaminek a révén, ami tehetetlen, de ami végtelen nagy és rendkívüli, mert a halál is élet". (Ernest Reppoli: Les Reves et leur interpretation, Paris, 1951. 252. o.) Hajdú István művészettörténész