Koszta Rozália festőművész kiállítása (Ernst Múzeum, Budapest, 1985)
Koszta Rozália nem „szereti" az Alföldet. Koszta Rozáliának vérében van az Alföld. Az a nagy, kerek ég, az a tág szemhatár, azok a távlatok edzették tekintetét, nevelték tömbökben való látásra, teszik monumentálissá festészetét. És az erős színek. Egymás mellett a kék meg a zöld. A pipacspiros és a narancssárga. Akárcsak a természetben, ahonnan Koszta Rozáliának volt bátorsága átemelni őket. Az alföldi festők sorában a Gyulán született és ma is Gyulán élő Koszta Rozália egyedülálló jelenség. Miközben falusi utcaképein a bokrok és a fák sötét tömbje mögül kivillogó fehér felületek egy-egy pillanatra névrokonát, Koszta Józsefet juttatják eszünkbe, miközben a szűkszavú, nagystílű fogalmazás olykor Kohán György szellemi örökségére utal . Koszta Rozália maga hozta létre mindenki másétól elütő piktúráját. Nagyon mélyről érkezett. Ki hinné el erről a disztingvált modorú, olvasott és művelt festőnőről, hogy szülei írástudatlanok voltak? „Anyám le tudta írni a nevét és elolvasta a nagybetűket — beszélte el egy interjúban —, de apám se írni, se olvasni nem tudott." Szüleit ismételten megfestette, azt a kucsmás férfifejet, azt a kendős női arcot, a figyelmes nézésüket, ahogy őrá néztek, azt a gerinces tartást, mely a sajátjuk volt, még ha meggörnyedtek is, azt a természetes méltóságot, ami a nyugalmukból áradt. Tanulni a leningrádi Képzőművészeti Főiskola ösztöndíjasaként az ötvenes évek aprólékosan naturalista, de biztos rajztudást, nagy formakultúrát adó tanterve szerint tanult. Hazatérve, azzal az elhatározással vette kezébe az ecsetet, hogy — megint az interjúból idézve — „a lehető legkevesebbel fejezzem ki magamat, hisz oly sokáig festettem részletezőn". Hogy ne vesszen el a részletekben, hanem összefoglaló érvénnyel fogalmazzon: ez az önmaga iránt támasztott igény kezdte kiformálni Koszta Rozália önálló művészetét. Arra vágyott, hogy a síkba kiterített formákon pusztán vonalrajzzal sikerüljön érzékeltetni a formák térbeliségét (minden árnyékolás nélkül). Tiszta, élénk színekre is vágyott (minden keverés nélkül). Végletekig leegyszerűsített festményeinek belső hitelét talán mégis az adja meg, hogy szálanként is meg tudná festeni azt a búzatáblát, amelyet mélykék ég tömbje alatt harsányzöld tömbként ábrázol (Búzatáblák, 1980). Az érzékeny részletek nagyvonalú összefoglalása jellemző kitűnő portréira is. Biztos kézzel felvázolt, lényeglátó arcképei teljes jellemrajzok, s nem egy esetben szociológiai látleletek is. A régi paraszti sorsról valló arcok mellett megjelennek a mai kor átmeneti emberei, például a drága ruhába,fátyolba öltöztetett, mégis riadt Menyasszony (1981), aki mögé oda érezzük a népes lakodalmat, a dúsan terített asztalokat, de a bizonytalan jövőt is. Soha nem látni Koszta Rozália portréin holmi édeskés, érzelgős vonást, nagyszámú gyermekportréin sem, legfeljebb a vonalvezetés el-elárulja Koszta Rozália karikaturisztikus hajlamát , azaz humorát. A felnőttek arca gyakran sárgás-zöldes, mint Gauguinnél, a figurák kontúrosak, mint van Goghnál, s mégis hamisítatlanul alföldiek. Ha szépek, akkor ez a szépség puritán, koponyaformájukban rejlik, arcberendezésük szerkezetében. Nincs szentimentalizmus, „nőies" nosztalgia a tájábrázolásokban sem. A foltokban felfogott facsoportokban (Tanya, 1983), a régi stílusát még őrző kastélykertben (Pósteleki emlék, 1985) vagy a kanyargó folyót körülvevő vidékben (Fekete-Kőrös, 1983) Koszta Rozália a táj szerkezetét kutatja. Nem a mértani elvonatkoztatás eszközeivel, hanem a természeti formák erőteljes összefogásával, s épp e fegyelmezett összefogástól oly szuggesztíven. Csendéletei kis virágcsendéletek, melyek nagyobbnak látszanak méreteiknél — vagyis monumentális hatásúak. Portrék is egyben: erőteljes portréi az ábrázolt virág egyéniségének. Itt sincs szépelgés, finomkodás, pepecselés. Elvont tér van, imaginárius háttér, erős zöld a pipacsokhoz, sárga az árvácskákhoz. Utca Ajtósfalván, 1985