Szabolcs Péter szobrászművész kiállítása (Dürer Terem, Budapest, 1985)
Régóta foglalkoztat a kiállítások problematikája. Szeretnék most kísérletet tenni arra hogy egy téma egységesen, harmóniában kerüljön a látogató elé. Maga a kiállítás is egy viszonylag újkeletű bemutatkozási forma és mint olyan, sok kívánni valót hagy maga után. A művészet sámánisztikus, varázslatos ereje elvesztette napjainkban kapcsolatát az emberekkel. A katarzis eltűnt életünkből, pedig mindannyiunk lelkében ott parázslik a vágy, hogy újból találkozhassunk vele. A téma, amivel szobraim által találkoznak, az egyik legősibb és legkevésbé magyarázható A vágy lelkünkben a szeretet és a szerelem felé annyi viszontagságon, annyi megaláztatáson ment keresztül, hogy csak a csoda erejével magyarázható, hogy még létezik. Szobraim készítésekor az élet egy-egy jelenségét akartam ábrázolni és később jöttem rá magam is, hogy szerves egységet alkotnak. Erre az egységre szeretném most ezzel a kiállítással felhívni a figyelmet. A zene, a szó, a kép együtt, egyidőben hat ránk, szét nem választható és arc' az egyik véget ér, ott lép helyére a másik. Minden kísérlet, amelyik egyeduralomra tört a művészetek terén, valahol véget ért és csak üres formává, játszadozássá vált, megszűnt embertől emberhez szólni. Az ősök szeretethagyománya, az élők szereleméhsége harmóniában kell hogy egyesüljön Az ősi termékenységi idoltól Michelangelo öregkori Piétá-ján keresztül meg kell tanulnunk művészeknek és befogadóknak egyaránt, hogy ha a forma elszakad a tartalomtól, megszűnik a harmónia és értelmetlenné válik életünk. Vállalom a tévedés kockázatát is, tekintsék a kiállítást egy ember vívódásának és ha lelkünkben visszhangra talál, nem volt hiábavaló ez a kísérlet. SZABOLCS PÉTER