Barta Mária és Barta István kiállítása (Kőbánya- Pataky Galéria, Budapest, 1986)
E kiállítás Barta Mária és Barta István festőművészek hagyatékából mutat be válogatást. Már csak a hagyaték töredékes jellege miatt sem kísérelhettük meg a két művész oeuvre-jének arányos bemutatását, így pl. hiányoznak Barta Mária 1920-as években javarészt Franciaországban készült alkotásai; Barta István hagyatékából pedig - egy-két kisebb jelentőségű munkáitól eltekintve - csak az 1950-es évek végétől kezdődő, javarészt nonfiguratív periódusból származó művek maradtak meg. De mindezeken túl ez a kiállítás inkább jellegzetes művészpályák és sorsok eredményeiből mutat be töredékeket, feladata nem az, hogy elvégezze a Barta-testvérek művészetének értékelését, hanem hogy felvillantsa, mit jelentett a századunk Magyarországán megbízható, alkalmanként kísérletező kismesternek lenni. Barta Mária és Barta István ugyanis kismesterek voltak. Ez a megjelölés ebben az esetben korántsem hordoz semmiféle pejoratív felhangot: művészetük lényege épp tipikus mivoltukban, illetve tipikustól való eltérésükben rejlik, t.i. mennyiben és hogy illeszkednek be a XX. századi magyar művészet „fősodrába”, s hogyan térnek el attól. Ebből a szempontból kettejük közül Barta Máriáé az izgalmasabb művészpálya. 1897- ben született Budapesten. Az Iparművészeti Iskolán Rippl-Rónai és Iványi-Grünwald növendéke volt, különösen az utóbbi hatása ismerhető fel ekkori stúdiumain. Megérinti őt is az akadémizáló későszecesszió, világtanulmányai, a népies zsánert dekoratív módon átfogalmazó temperái újabb adalékul szolgálnak arra, hogy a pályájukat ekkor kezdők számára milyen általános panaceát kínált az óvatos tapogatózás az art nouveau felé. Vonzzák az egyre színesedő népviseletek is, a Bánátban és a felvidéken készít tanulmányokat róluk. A következő évtizedet javarészt Bécsben (itt születnek érdekes díszlettervei) és Párizsban tölti, gyakran utazik Olaszországba is. 1930-ban kapcsolódik be újra a hazai művészeti életbe. Ettől kezdve rendszeres résztvevője a Nemzeti Szalon és az Ernst Múzeum csoportkiállításainak, különféle művészeti egyesületek és csoportok (így pl. a KÚT, Magyar Akvarell és Pasztell Festők Egyesülete, Balatoni Festők Társasága, Munkácsy Céh) tagja. Első gyűjteményes kiállítását 1933- ban rendezi a Nemzeti Szalonban. Ennek a sokirányúságnak megfelelően alakul művészete is. Későbbi munkásságát meghatározó posztimpresszionizmusa egyelőre inkább csak tájképein lesz uralkodóvá. Kissé groteszk, az art deco visszfényét halványan idéző rajzain itáliai városok, bamba kisgyerekek, kövér fürdőzők tűnnek fel. Ekkor keletkezett tempera - s elvétve olaj - kompozíciói pedig talán Barta Mária életművének legfontosabb fejezetét alkotják. Szimbolikus képek egész sorozatát festi meg ekkoriban. A XX. század első negyede művészi hőskorának Árkádiája visszhangzik bennük, a Hegyibeszéd és a csodálatos halszaporítás kollektív áhítatának a könyörtelenül prózai kor által már jócskán megtépázott óhaja. Az új világot és tiszta morált ígérő igehirdetés azonban jámbor piétássá szelídült ekkorra, így nem Barta Mária hibája, hogy nem tud olyan átütő szuggesztivitású képeket alkotni, mint tíz évvel előtte Derkovits vagy Kmetty. Az Ujjongókon, a Körforgáson a szakrális jelenet színes foltritmussá redukálódik, s az ekkor született műveken kavargó-hajladozó felemelt kezű figurák immár egy absztrakt ritus részesei lesznek. A stilizált emberalakok mellett kétértelmű, baljós-groteszk maszkok tűnnek fel rajtuk, általában a kompozíció gyújtópontjába kerülve. Ezek a képek a dekoratív szimbolika alkalmazhatóságának próbakövei, már jócskán túlkerülve a látványfestészet mezsgyéjétől, de a minden erővel keresett mélyebb, rejtett értelem kimondásának ballasztjától terhelve. Ugyanez jellemzi hasonló témájú textil-kollázsait és papiers collies-it is. Mindezzel együtt Barta Mária ezekben az években az art deco egyéni ízű, izgalmas változatát hozza létre, közel kerülve egy enyhén párizsias, de a német művészet befolyását sem nélkülöző vonulathoz. Ekkor születnek első (legalábbis a hagyatékában fennmaradt) kollázsai is. Némelyikükön a nagy temperakompozíciók dekoratív színfoltjai idéződnek fel, azok barna-okker-halványkék színvilága jelenik meg újra. Mégis, jellegzetesen harmincas évekbeli hangulatot kölcsönöz nekik a rájuk ragasztott, mintás ezüst-arany sztaniolpapír. Majd megjelennek rajtuk az újságkivágások és fotók is, egyszeribe felborítván és felborzolván a színes színsíkok eleganciáját. Egy 1947-es kiállításon még szerepeltek kollázsai, később úgy tűnik véglegesen felhagyott készítésükkel. Ma már csak viszonylagos ritkaságértékük miatt is azt kell, hogy mondjuk: kár, hogy nem aknázta ki jobban a hajlékony műfaj és saját szelíd művészi alkata találkozásából származó lehetőségeket. A Barta Mária előtt egyszerre kínálkozó stílusváltozatok közül végül a lírai posztimpresszionizmus lett a „győztes” a 30-as évek második felére. Virágcsendéletek, intim szobabelsők, napfényes tájképek kerülnek ki ezentúl ecsetje alól. A művésznő, immár minden prekoncepciótól megszabadulva adózhat az intimitás iránti eredendő érzékeinek: nem nyomasztja többé a téma nyűge, megtaláltatott saját, az eddigieknél kétségkívül szűkebb, de a maga körén belül maradandóan érvényes világa. Ezen belül aztán szabadon csaponghat és kísérletezhet, a végtelenségig variálhatja a fényben fürdő virágcsokrok és a melléjük került kisplasztikák (öccsének, a három testvér legjelentősebbikének, Barta Lajosnak szobrai) elrendezését, kedvére járhat körül egy-egy témát, pl. milyen kompozíciós hatása van egy égővörös virágnak környezetére. A hatvanas évek elejére Barta Mária a magyar posztimpresszionizmus újabb meglepetéseket már nem tartogató, de finom, gyengéd hangú, kissé szóbell