Barta Mária és Barta István kiállítása (Kőbánya- Pataky Galéria, Budapest, 1986)

E kiállítás Barta Mária és Barta István festőművészek hagyatékából mutat be válogatást. Már csak a hagya­ték töredékes jellege miatt sem kísérelhettük meg a két művész oeuvre-jének arányos bemutatását, így pl. hiányoznak Barta Mária 1920-as években javarészt Franciaországban készült alkotásai; Barta István ha­gyatékából pedig - egy-két kisebb jelentőségű mun­káitól eltekintve - csak az 1950-es évek végétől kezdődő, javarészt nonfiguratív periódusból származó művek maradtak meg. De mindezeken túl ez a kiállítás inkább jellegzetes művészpályák és sorsok eredmé­nyeiből mutat be töredékeket, feladata nem az, hogy elvégezze a Barta-testvérek művészetének értéke­lését, hanem hogy felvillantsa, mit jelentett a száza­dunk Magyarországán megbízható, alkalmanként kísér­letező kismesternek lenni. Barta Mária és Barta István ugyanis kismesterek vol­tak. Ez a megjelölés ebben az esetben korántsem hor­doz semmiféle pejoratív felhangot: művészetük lényege épp tipikus mivoltukban, illetve tipikustól való eltérésükben rejlik, t.i. mennyiben és hogy illeszkednek be a XX. századi magyar művészet „fősodrába”, s hogyan térnek el attól. Ebből a szempontból kettejük közül Barta Máriáé az izgalmasabb művészpálya. 1897- ben született Budapesten. Az Iparművészeti Iskolán Rippl-Rónai és Iványi-Grünwald növendéke volt, külö­nösen az utóbbi hatása ismerhető fel ekkori stúdiu­main. Megérinti őt is az akadémizáló későszecesszió, világtanulmányai, a népies zsánert dekoratív módon átfogalmazó temperái újabb adalékul szolgálnak arra, hogy a pályájukat ekkor kezdők számára milyen általá­nos panaceát kínált az óvatos tapogatózás az art nouveau felé. Vonzzák az egyre színesedő népvisele­tek is, a Bánátban és a felvidéken készít tanulmányokat róluk. A következő évtizedet javarészt Bécsben (itt szület­nek érdekes díszlettervei) és Párizsban tölti, gyakran utazik Olaszországba is. 1930-ban kapcsolódik be újra a hazai művészeti életbe. Ettől kezdve rendszeres résztvevője a Nemzeti Szalon és az Ernst Múzeum csoportkiállításainak, különféle művészeti egyesületek és csoportok (így pl. a KÚT, Magyar Akvarell és Pasztell Festők Egyesülete, Balatoni Festők Társasága, Mun­kácsy Céh) tagja. Első gyűjteményes kiállítását 1933- ban rendezi a Nemzeti Szalonban. Ennek a sokirányúságnak megfelelően alakul művé­szete is. Későbbi munkásságát meghatározó poszt­impresszionizmusa egyelőre inkább csak tájképein lesz uralkodóvá. Kissé groteszk, az art deco visszfényét hal­ványan idéző rajzain itáliai városok, bamba kisgyere­kek, kövér fürdőzők tűnnek fel. Ekkor keletkezett tem­pera - s elvétve olaj - kompozíciói pedig talán Barta Mária életművének legfontosabb fejezetét alkotják. Szimbolikus képek egész sorozatát festi meg ekkori­ban. A XX. század első negyede művészi hőskorá­nak Árkádiája visszhangzik bennük, a Hegyibeszéd és a csodálatos halszaporítás kollektív áhítatának a könyör­telenül prózai kor által már jócskán megtépázott óhaja. Az új világot és tiszta morált ígérő igehirdetés azonban jámbor piétássá szelídült ekkorra, így nem Barta Mária hibája, hogy nem tud olyan átütő szuggesztivitású képeket alkotni, mint tíz évvel előtte Derkovits vagy Kmetty. Az Ujjongó­kon, a Körforgáson a szakrális jele­net színes foltritmussá redukálódik, s az ekkor szüle­tett műveken kavargó-hajladozó felemelt kezű figurák immár egy absztrakt ritus részesei lesznek. A stilizált emberalakok mellett kétértelmű, baljós-groteszk masz­kok tűnnek fel rajtuk, általában a kompozíció gyújtó­pontjába kerülve. Ezek a képek a dekoratív szimbolika alkalmazhatóságának próbakövei, már jócskán túl­kerülve a látványfestészet mezsgyéjétől, de a minden erővel keresett mélyebb, rejtett értelem kimondásának ballasztjától terhelve. Ugyanez jellemzi hasonló témájú textil-kollázsait és papiers collies-it is. Mindezzel együtt Barta Mária ezekben az években az art deco egyéni ízű, izgalmas változatát hozza létre, közel kerülve egy enyhén párizsias, de a német művészet befolyását sem nélkülöző vonulathoz. Ekkor születnek első (legalábbis a hagyatékában fennmaradt) kollázsai is. Némelyikükön a nagy tempe­rakompozíciók dekoratív színfoltjai idéződnek fel, azok barna-okker-halványkék színvilága jelenik meg újra. Mégis, jellegzetesen harmincas évekbeli hangulatot kölcsönöz nekik a rájuk ragasztott, mintás ezüst-arany sztaniolpapír. Majd megjelennek rajtuk az újságkivágá­sok és fotók is, egyszeribe felborítván és felborzolván a színes színsíkok eleganciáját. Egy 1947-es kiállításon még szerepeltek kollázsai, később úgy tűnik véglegesen felhagyott készítésükkel. Ma már csak viszonylagos ritkaságértékük miatt is azt kell, hogy mondjuk: kár, hogy nem aknázta ki jobban a hajlékony műfaj és saját szelíd művészi alkata találko­zásából származó lehetőségeket. A Barta Mária előtt egyszerre kínálkozó stílusváltoza­tok közül végül a lírai posztimpresszionizmus lett a „győztes” a 30-as évek második felére. Virágcsendéle­tek, intim szobabelsők, napfényes tájképek kerülnek ki ezentúl ecsetje alól. A művésznő, immár minden pre­koncepciótól megszabadulva adózhat az intimitás iránti eredendő érzékeinek: nem nyomasztja többé a téma nyűge, megtaláltatott saját, az eddigieknél kétségkívül szűkebb, de a maga körén belül maradan­dóan érvényes világa. Ezen belül aztán szabadon csa­­ponghat és kísérletezhet, a végtelenségig variálhatja a fényben fürdő virágcsokrok és a melléjük került kis­plasztikák (öccsének, a három testvér legjelentősebbi­kének, Barta Lajosnak szobrai) elrendezését, kedvére járhat körül egy-egy témát, pl. milyen kompozíciós hatása van egy égővörös virágnak környezetére. A hatvanas évek elejére Barta Mária a magyar poszt­impresszionizmus újabb meglepetéseket már nem tar­togató, de finom, gyengéd hangú, kissé szóbell

Next