Szirtes János kiállítása (Janus Pannonius Múzeum Modern Magyar Képtár II., Pécs, 1986)
Napjainkban végéhez közelít egy küzdelem. A nyolcvanas évek fordulóján jelentkező, az új festőiség programjával fellépő fiatal művészek győzelemmel vívták meg együttes harcukat, s mára mint csoport, teljesítették küldetésüket. Amennyire szükségszerű volt ugyanis együttes jelentkezésük, oly törvényszerű különválásuk, hisz legfőbb törekvésük az egyéni, sajátos formanyelv, egy új, érzékeny látásmód kialakítása volt, mely minden ízével tagadja a sablonosságot, a reduktivizmust, a modellezhetőséget, a művészet elszemélytelenítését. Úgy tűnik, fellépésükkel, s győzelmükkel végérvényesen lezárult az elmúlt két évtized rendkívül szerteágazó, szinte a végletekig radikális expanzionista mozgalmainak kora. Szirtes János 1976 és 1983 között végezte tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán. Az időben tehát, amikor az újkonstruktivisták letisztult, rendet, szabályt mércéül állító formái, elvei Magyarországon is elveszítették progresszivitásukat, csakúgy, mint a koncept art műtárgyellenes, verbális, „tudományos” magatartása. Rendkívül megnőtt az egyén, a szubjektum szerepe, jelentősége. Ezért is figyelemre méltó és értékes az INDIGÓ-ban folyó munka - melynek aktív tagja volt főiskolás korában Szirtes -, hisz Erdély Miklós és Maurer Dóra a csoport legfőbb feladatának a kreativitás fejlesztését tartotta. Az egyéni érzékenység, kifejezőkészség fejlesztésének programjával fellépő INDIGO fontos előkészítője, előzménye az évtizedforduló szemléleti váltásának. Szirtes munkásságában meghatározó jelentőséggel bírnak performance-ei, vagy ahogy ő nevezi, műsorai, ugyanis ezek sok szállal kötődnek egyéb művészi tevékenységéhez, kölcsönösen építik, alakítják egymást. E kölcsönhatás különösen az utóbbi három évben vált meghatározóvá, amikor a műsoroknak szerves részévé lett a zene, a festészet, a film. Első performance-eiben rendkívül mozgalmas, dinamikus, vidám-groteszk előadások keretében a különleges egyén, a sztár-jelenség foglalkoztatta. („Sztár”, „Lady Carneval”, 1979, 1980.) 1981 márciusában, egy évnyi kihagyás után jelentkezett újra, ám igen súlyos betegségét követően műsorainak jellege teljesen megváltozott. A saját helyzetét felmérni akaró, önmagába forduló alkotó maga lett műsorainak alanya és tárgya is. Önnön megpróbálásával, előadásával keresett alapvető emberi kérdésekre választ. „Leszámoltam a halállal, nem foglalkozom vele” - vallja Szirtes, ám míg idáig eljutott, hatalmas küzdelmet kellett megvívnia. Műsoraiban megdöbbentő nyíltsággal tárja elénk a harcot, melyet a betegséggel vívott, s melyet az ezt követő visszatérésért folytatott. A történetek sora egy rendkívül hiteles, a nézők előtt „írt” életrajzzá áll össze. Egy olyan ember útját kísérhetjük nyomon, aki „bejárva a létterek körét” az „egész mindenségről ismeretet szerezve” kívül felülemelkedik azokon, hogy hiteles áttekintése legyen helyzetéről, hogy ezt követően elkezdhesse nem kevésbé drámai küzdelemmel járó visszatérését. Visszatérését a küzdelmek színterére, mert az élet színtere ez. Itt játszódik az „Erőss Jánoss” gyönyörű szimbólumokkal teli élet(át)adása, mely talán művészi hitvallás is; az „Avanti” immár erőtől duzzadó, harci-rituális táncot járó performerének győzelme; a születés (kiszabadulás) szertartás keretbe ágyazott szertartása („Növény”). Szirtes műsorai megpróbálások, tapasztalatszerzések önmagáról, az emberről. Szertartások, melyek nemcsak a műsor kellékeiben, formai elemeiben nyilvánulnak meg - gondolok itt például az „Avanti” meszeszsák-disznóit kardjával legyőző, testére harci színeket festő, maszkos Szirtesére, hanem - mint Szőke Annamária írta - „az alkotó felől közelítve nevezhetők szertartásoknak; a saját életében funkcionálnak