Horváth Lajos festőművész kiállítása (Szőnyi István Terem, Miskolc, 1987)

LÁSZLÓ PÉTER HORVÁTH LAJOS FESTŐMŰVÉSZ KIÁLLÍTÁSA Azóta, hogy a manierizmus nagy vívmányaként a művészi alkotómunka, s maga a művész, a valóság hű leképezésének re­neszánsz érvényű szigorától megszabadult, s a valóság öntörvényű újraalkotására kapott szabad kezet, a képzőművé­szetnek beláthatatlan útjai nyíltak meg. A valósághűség fogalma kitágult és új érzelmeket nyert. Horváth Lajos is újra alkotta a maga valóságát, s azt olyan atmoszférateremtő erővel, a drámai feszültségek iránti ér­zékkel tette, hogy ez a világ követelően saját légkörébe vonja a nézőt. Ez a hatás a kiállításon fokozottan érződik, hiszen az egyes művek többszörös interferenciákban kapcsolódnak egymáshoz, felerősítik egymást, s ez elsősorban nem a válogatás érdeme. Ez a művész szemléletében, képeinek gondolati és stílusbeli egységében gyökerezik. Horváth Lajos, aki az 1970-es években festői eszközeinek teljes birtokában jelentkezett, itt bemutatott képeit az 1983-86 közötti idő­szakban festette. Azon túl, hogy vonzódik sorozatok alkotásához, amelyek mintegy ciklusba foglalva bontanak ki problé­mákat, egész munkásságára jellemző, hogy azokat a kérdéseket, amelyek foglalkoztatják, sokrétűségükben, többolda­lú megközelítésben igyekszik megragadni, megfogalmazni, Így együtt szemlélve a képeket egy olyan festői világ beava­tottjaivá válunk, amely a huszadik századi ember problémáiból, szorongásaiból, kétségeiből, s értékeink féltéséből épül fel. Ez nem a látomások világa, még kevésbé álomvilág, hanem intellektuális síkon megfogalmazott gondolatok vizuális kifejezése, amelyben drámaiság, s már-már a görög drámák szigora uralkodik. Holott cselekménymentesek e művek. Ké­szülődő vagy lezajlott események közötti csend és némaság hűvös leheletét érezzük. Horváth Lajos sokszor jól ismert szimbólumokkal dolgozik, s emberi tartalmukra utalva, átértelmezve azokat, szinte egy új mítoszt teremt. De ebből a történésből hiányoznak a három királyok, székre dobott palástjaik üres rekvizitumok, s véglegesnek tűnő hiányuk haj­danvolt létükben való hitünket is megrendíti. A Golgotán csupán a két lator keresztje áll, mint énünk kínzó kettőssége, s Veronika kendőjéről a saját arcunk tekint vissza ránk. A Nap, mint kihűlt égitest, olyan a kietlen tájak felett, ahol re­­velációkat sejtető merev drapériák gyűrűdnek gazdag redőzöttségben, megfosztva minden misztériumtól, s kiüresedett tar­talmak fölé borulva. S a csend még mélyebb, a hiány még fájdalmasabb, de nem embernélküli. Szívóhatásukkal bele­vonnak minket e képek világába, s magányunkat egyfajta felelősséggé fokozzák fel. S ez a felelősség mentesíti a mű­veket a nosztalgiától, s kényszerít minket arra, hogy a festő által elindított gondolatsorokat tovább gondoljuk. Horváth Lajos nem kínál közvetlen megoldásokat, nem lépi túl festői „hatáskörét", s festői világát, mintegy idézőjelbe teszi, bár festészet és valóság határait sokszor többszörösen értelmezhetővé mélyíti. Festői eszközeit mértéktartással, ön­meg­tartóztatással alkalmazza, s mondandója alá rendeli, hogy azok a látvány feltétlenül gondolati, filozofikus elsődlegessé­gét szolgálják. Ezért a visszafogott színvilág, a képszerkesztés puritán pontossága, amelyet a felületek gazdasága el­lensúlyoz. Ilyen értelemben szinte ars poeticájaként értelmezhető szokatlan megoldásban készült, szuggesztív hatású Egry­­portréja és József Attila képe. Az előbbi azon túl, hogy a festő jól jellemzett arcképe, megfogalmazza annak művészi tisztaságát, hallatlan fegyelmét és szigorúságát. Ugyanez a tisztaság tűnik át József Attila ünnepeltségében hangsúlyt kapó kiszolgáltatottságán. A művészethez, a festészethez való ilyenfajta közeledés az, ami Horváth Lajos művészetének fő törekvése. A KÉPCSARNOK MEGHÍVJA ÖNT HORVÁTH LAJOS FESTŐMŰVÉSZ KIÁLLÍTÁSÁNAK ÜNNEPÉLYES MEGNYITÁSÁRA 1987. FEBRUÁR 26-ÁN CSÜTÖRTÖKÖN DÉLUTÁN 5 ÓRÁRA MEGNYITJA SZELÉNYI PÁL A VESZPRÉM MEGYEI TAN­ÁCS MŰVÉSZETI FŐELŐADÓJA A TÁRLAT MEGTEKINTHETŐ 1987. FEBRUÁR 26-MÁRCIUS 11. SZŐNYI ISTVÁN TEREM MISKOLC, SZÉCHENYI ÚT 21.

Next