Első Festészeti Biennálé (Csepel, Iskola Galéria, 1988)
Bevezetőt és köszöntőt írok. Csepelen, az Iskola Galériában újra nagy kiállítás van, az Első Festészeti Biennálé. A Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik képzőművészeti programja ez. Az évtizede tartó hősies erőfeszítések ennek a kiállítási helynek, törekvésnek, kiállítási koncepciónak végül olyan elismerését hozták, amely ma egyáltalán elképzelhető. A Fesztivál programban kinyomtatott események fontosnak tartatnak, a kétéves periodika — Biennálé — elnevezéssel már külföldiül is érthető, divatosan felcímkézett. Néhány évtizeddel ezelőtt az ilyen események — színvonaluktól függetlenül — könnyen a Parnasszusra helyeztettek, pusztán azért, mert a művelődési központok — műhelyek létesítése éppen ebben a körzetben pirospontos tettnek minősültek. Ma azonban — és éppen ezért is — kétkedően vizslató szemek kereszttüzében bizonyosult be a színvonal, még úgy is, hogy a bírálatok szakmán belülről és kívülről is fel-felcsattannak stiláris és szemléleti egyoldalúságot kifogásolva. Való, hogy az Iskola Galéria programjai egy fontos vonulatát mutatják be a hazai képzőművészetnek, nem terjesztve ki, nem szélesítve a más, újabb és újabb törekvések, stílusok és irányzatok felé a meghívásokat. Igaz az is, hogy az alkotók a figuratív hagyományok folytatói és az sem vitatható, hogy nem is mindegyik művésznek volt itt még módja munkáinak bemutatására azok közül, akik önmagukat e vonulathoz tartozónak tudják, vagy a szakirodalom sorolja őket oda. Dehát még ,,csak" évtizedes hagyománya van az Iskola Galériának. A fővárosi kiállítási helyekben pedig nem bővelkedünk, noha 5—10 év alatt újabb és újabb alkotó generációk nőnek fel, jelentős életművek születnek és nem is csak ebben a körben. Aligha kérhető számon tehát — kiváltképp az Iskola Galériától — hogy az egész magyar művészeti horizontot átfogja. Erre még a kiállítási intézményeknek sincsen módja. A művészetszerető közönség okkal várja el, hogy a lehető legátfogóbb képet kapja a művészetről, de ezt csak folyamatosan és különböző kiállítási helyeken lehet megvalósítani. A bírálat szempontjai is dinamikusan változtak az utóbbi években. A válogatás elve a viszonyított vagy abszolút művészi színvonaltól kezdődően az új — vagy legalábbis e honban friss — törekvések bemutatását tartja fontosnak.Ez az elv a gyakorlatban azután többnyire két pólusának különböző arányú keveredésével nemegyszer hoz vitatható, ám nem érdektelen kiállításokat. Talán ez is oka annak, hogy az utóbbi években mind az egyes kiállítások profiljának kialakításában, mind a múzeumok gyűjtési körében, sőt tájegységek kiállítási arculatában az egyneműségre való törekvés, meghatározott szemléleti körhöz való kötődés vált jellemzővé. Bízhatunk abban, hogy e gyakorlatban elkerülhető a stiláris és szemléleti kizárólagosság veszélye, hogy kialakul az esélyegyenlőség lehetősége az alkotók számára, hogy a művészi érték a nem szemléletidegen környezetben kiválik, figyelmet kelt, kulturális törekvéseket szolgál. A csepeli iskola egyedülálló abban, hogy aulája kiállítóterem, ahol rendszeresen láthatók egyéni kiállítások és kétéves rendszerességgel kollektív tárlatok. Az oda járó kisiskolások ilyenkor naponta több alkalommal kiállításlátogatók. Környezetükhöz szervesen hozzátartozik a képzőművészet, a kultúra. Nem csupán oktatási segédeszköz a kiállítás, amit látnak, vagy amit tanáraik vezetésével megérthetnek, hanem a művészet megismerése, fontos nevelési közeg. Az alkotásokkal való közvetlen és természetes kapcsolat az alkotást,mint magasrendű, nemes emberi tevékenységet helyezi el a gyermekek érzelmi és értelmi értékrendjében. A közvetlen és rendszeres 3