König Frigyes és Lengyel András kiállítása (Miskolci Galéria, 1988)

KÖNIG ÉS LENGYEL Részlet a Szemérmetlen magyarázat próbákból Meg­lapulunk itt a nyolcvanas évek végén, mint valami bo­korban. Mellesleg reménykedünk: talán, nagyjából, bizton­ságosan takarnak az ágak, talán egy időre észrevétlenek ma­radhatunk. König és Lengyel természetes szerénységgel és múltszázadi komolysággal foglal helyet a kerti padon, fonott széken, az asztal mellett. Sárgakockás abrosz, köcsög tej, hímzett ke­nyérruha, zöldhagymaszárak (maradék), stoppolófa, notesz, papírok, csokornyakkendők, szivar, szakszerű figyelem. Kü­lönben napos kora nyári délelőtt lehet. Két Csehov Ferenczy Károlynál, reggeli után, két Verne Gyula közvetlenül földkö­rüli útjuk előtt. Irigyen pislogunk ki a bokor fedezékéből: König és Lengyel szemmel láthatólag otthon van itt, számos tennivalójukra alaposan és méltósággal készülnek fel, és - látni fogjuk - tevékenységi körük széles. Az ismeretlen sark­körök meghódítása éppúgy nemes kötelességü­k, mint a ven­dégeskedés a cári udvari festő műtermének drapériái között vagy a leszállás a tárnák mélyére. Bányászlámpa, földmérő­szerszámok, bakancs, földabrosz és górcső; csibuk és bár­sonykabátka; rejtélyes preparátumok, ismeretlen műszerek, fenyegető és bizalmas gépezetek; csillagképek, kristályok — az atmoszféra lefegyverzően tudományos, szédítően célirá­nyos és felkészült. A sarkokból azonban barna homály szi­várog, a régies acélmetszetek vonalhálózata, selymek és bár­sonyok avittas, meleg por­ szaga, valami elmúlt - elfeledett visszahívott idő burkolja áttetsző és bizalmas árnyékba a világot. Tévedne, aki díszletekre gondol , kellékekre, utánzatokra, színjátékra, játékra, idézetekre. Vigyázat: itt a legfurcsább az, hogy minden eredeti, és ami még furcsább és még több: azonos önmagával. Az anyag, a stílus, az atmoszféra, a gon­dolkodás, a képzelet különös súlyát éppen ez az azonosság adja: nem nyílik bennük parányi rés sem, amelybe az idő és a távolság, a más anyag, más stílus, más gondolkodás behatol­hatna. König és Lengyel otthona egyszerre tágas és intim; a felhők és a csillagok ugyanúgy részei mint a kerti bútorok, a mágnes­erejű, különös végtelenségű tér éppúgy, mint a tudós appará­tusok; ez a világ zárt és kerek, akár egy varázsgömb, férc vagy lóláb nem lóg ki e pontosan kidolgozott egészből : minőséget a cég (König és Lengyel) szavatolja. Nem véletlen persze, hogy ilyen szokatlan „zárványok” éppen a nyolcvanas évek folyamán alakultak ki, látszólag minden kapcsolat, rokonság, előzmény nélkül, valójában azonban nagyon is megfontolva kötődve láthatatlan „föld­alatti” tradíciókhoz. Elsősorban a XVI. századi olasz manie­rizmust, a távolkeleti kultúrák csillagfényű jel­beszédét meg a XIX. század boldog tudományosságát kell említenünk itt, csupa olyan örökséget, amely avantgárd­ utáni korunkban más területeken is, sokfelé felszínre tört, váratlan búvópatakként. König és Lengyel „zárványai” miközben a dolgokat szétszab­daló idő nem férhet hozzájuk, maguk is benne vannak kelet­kezési idejük sodrában. Ebből következik legszebb funkció­juk is: megmentenek valamit egy valaha ép, egységes és orga­nikus, titkaival, ismeretlen erőivel együtt is otthonos egész­ből. Miközben többnyire meg­lapulunk, lassanként alkonyo­­dik, és az ablakokat - mint Csehov Cseresznyéskert­jének vé­gén - végleg beszögezik. Kovalovszky Márta Ha már nem férünk közel a nagysághoz, lopakodjunk mi­nél szorosabban a kicsinységhez. Mire kezünkbe kerülnek a piciny dolgok, oly fáradtak és megviseltek leszünk, hogy bol­dogan és elégedetten hihetjük: hatalmas utat tettünk meg. Hatalmas utat, mely­­ visszapillantva - olybá tűnhet, mintha vele a nagyságot is megkerültük volna. (Mint a fát a kutya) Nagyság és kicsinység. Mennyire vérünkbe oldódott már ez az elrongyolódott dialektikájú kettősség. Vagy inkább me­tafizikává csontosodott dualitás. Nagyban a kicsiny, kicsiny­ben a nagy. Mindez ugyanaz. Friederich König vidáman és ironikusan rekonstruktivi­­zálja az eljövendő múltat, miközben Andrej Lengyel fatálissá gólemizálja az elmúló jövőt. Ugyanannak a vonalnak két vég­pontján állnak, s szorgosan araszolnak egymás felé. Majszol­ják, rágják és emésztik az utat, igyekezetük elbűvölő és tiszte­letreméltó. Végül összeérintik orrocskájukat, s fordított Ja­­nus-arcukon fölfénylik a boldogság: megtalálták a nagyszerű jelent. Wunderkammer a ködkamrában, Frederico König - két társával, Bracellivel és Piranesivel a fejében — óvatosan, talpait alig alig emelve hátrál egy ív men­tén a mindenttudó múltból a mindenttudó múltba. Vele egy­azon íven, óvatosan talpait alig-alig emelve hátrál Andreas Lengyel - két kartársával, Keplerrel és Kopernikusszal a fe­jében. Hátrál a mindenttudó múltból a mindenttudó múltba. Hátrálnak a köríven, míg végül összeérintik tarkócskájukat, s valódi Janus-arcukb­n fölfénylik a boldogság: megtalálták a nagyszerű múltat. Ködkamra a Wunderkamerben. Hajdú István

Next