Balázs Miklós Ernő (Vigadó Galéria, Budapest, 1990)
Ki hallott tájképfestőt éjszaka dolgozni? Hiszen csak a műterem kockája világít olyankor. A tájnak csupán lélegzését hallani. Képe csak mint emlék létezik; tanulság és feltételezés egyszerre. Éjszaka dolgozom a műperem magányában, és azt játszom, hogy saját anyagból újraformázom a világot. Nem csinálok sem többet, sem mást. mint ami nélkülem is történne, csak türelmetlenül felgyorsítom a körforgást, hogy építőkocka-terepasztalomon meglássam — hogyan mozdulnak a hegyek. Nem gondolom, hogy az ember a legfontosabb. Álldogálok éjszaka a műteremben. Acél éken kis élő kockákká töröm a halott követ, amely háromszáz millió évvel ezelőtti élőlények emlékéből formálódott roppant nyomás alatt márvánnyá. Háromszáz millió évet tartok a markomban, és háromszáz millió év mint egy bőrszínű, szakállas kavicsot tart a tenyerén engem. Szeretnék üzenni a nem közvetlenül mellém hullott mozaikszemeknek — ha vannak közülük éjszaka ébren... Ős bányász vagyok a pattintott kőkorszakból, és csúszós nekem ez a csiszolt világ, de azért minden festő és minden utcakövező a barátom: hajnalban együtt várjuk a műszakot. Il n’y a que la volume carrée éclairée de l’atelier, et le paysage n’est là que par sa respiration. Car son image visuelle n’est alors plus que souvenir, à la fois instructif et hypothétique. Je travaille dans la nocturne solitude de l’atelier et je joue à remodeler le monde dans sa propre matière. Je ne fais ni plus ni moins que ce qui se passerait aussi sans que je sois. En fait, c’est mon impatience qui accélère la ronde des pièces de ma maquette de paysage rien que pour voir bouger les montagnes. Je ne pense pas que le plus important c’est l'homme. Debout dans l’atelier nocturne, je fabrique de petits cubes vivants, avec mon coin d'acier, de la pierre morte qui a fini par devenir marbre sous l’énorme pression du souvenir d’êtres d’il y a trois cent millions d’années. Ma main se referme sur trois cent millions d’années et je me retrouve, caillou barbu couleur de peau, sur la paume des trois cent millions d’années. Je voudrais envoyer des messages aux grains de mosaïque qui ne sont pas tombés juste à côté de moi, s’il y en a qui ne dorment pas la nuit. Je suis un mineur fossile, venu tout droit de l’âge de la pierre taillée et pour qui ce monde poli est bien trop lisse... Mais tous les peintres, tous les paveurs sont mes amis: unis, nous attendons ensemble l’aube, le boulot. Miklós Ernő Balázs / Balázs Miklós Ernő ÚT, MÁRVÁNY MOZAIK, 1990, 15X85X160 CM