Baranyó Sándor festőművész kiállítása (Szolnoki Galéria, 1990)
2 ELŐSZÓ Baranyó Sándor sajátos karakterű művész. Bár életműve szoros kontinuitásban van a magyar és az európai képzőművészet nemes realista vonulatával, művészete határozottan elkülönülő egyéni és csak rá jellemző jegyeket mutat. Ars poeticája: a természeti látványt vásznain látomássá fokozni. A műnek - Baranya hitvallása szerint - a természetből kell elindulnia. A valós élményanyag azonban nem jelenthet naturalizmust, hanem a személyiség jellegzetességein, tulajdonságain átszűrődve egy új élményt adó képpé kell alakulnia. Egy új minőséggé, ami nem a természet szolgai másolása, hanem annak felmagasztosított összefoglalása. A természet inspirációja, a természeti látvány mindig új és új élménye óvja meg a színbeli ismétlésektől. Ez tartja ébren benne a művészi intuíciót, végül pedig a természeti élmény és a mű összevetése ad módot festőnek és nézőnek az ellenőrzésre. Annak megállapítására, hogy a mű mennyire igaz, mennyire emelkedett, azaz tud-e a néző azonosulni a saját életében megélt élményanyagon keresztül a képpel, így a mű maga egyben egy kontaktusteremtés is a mindenkori nézővel. Baranyó a műben, a művel valami állandót, az idő hosszabb volumenében is felmutatható értéket keres. Kapcsolódni az élethez, kötődni a régiekhez és biztosítani valamit a jövő számára. Baranyó életműve egységes, nem találunk kipróbált és elhagyott szakaszokat munkásságában. A mű mélységeit, az általa választott művészi kifejezés legjobb mesterségbeli lehetőségeit keresi, ezért tér vissza többször egy-egy témához. Expresszionista művész, a természet inspirálta benyomásainak megfestésében mindig a belső hevület, szenvedély fűti. A felfokozott indulatok sokszor szinte megtestesülnek a tubusból kinyomott festékcsomók, kézzel simított pászmák heves nyomaiban, plasztikusan türemkedő dimenzióiban. Sűrűn rakott rétegek alatt tüzelnek a színek, vagy simulnak egymáshoz halk, finom tónusokban a lazúrosan felhordott árnyalatok. A művész színkeverése, ecsetkezelési, színfelhordási módozatai mindig a kép hangulatát, kifejezési szándékát segítik. Indulatainak hevét tükrözi az erős kolorit, amelyet ha megfigyelünk, képeinek legkisebb felületén is lüktetően sokszínű. Baranyó művészete az Alföldhöz kötődik. Nemcsak azért, mert itt született, hanem azért is, mert ez a vidék, Szolnok és környéke inspirálja munkáit táji-természeti adottságaival, hangulataival, színélményével. Baranyó egyik legnagyobb lírai festőegyéniségünk, Szőnyi István tanítványaként végzett, mesterének egy ideig tanársegéde is volt. Pályakezdését megszakította a háború. Az ötvenes évek elején a fővárosban élt, néhány évig az Oktatási Minisztérium rajzoktatási szakreferense volt. Könyveket is jelentetett meg ebben a témában. 1957-ben visszatér szülővárosába és az egyik művésztelepi műterem lakója lesz. Azóta Szolnokon él és dolgozik. A múlt század közepétől napjainkig valamilyen szállal a szolnoki művészkolóniához kapcsolódó festők felfogására általában jellemző a természetelvűség. Azaz műveiket a szűkebb vagy tágabb környezet, a látvány inspirálja. Ennek képi átírása, a vászon két dimenzióján történő megjelenítése kinek-kinek egyénisége szerint történik. Közös vonást találunk azonban abban a sajátosságban, miszerint egyikőjük sem ment túl a képindító valóság érzékletes felismerhetőségén. Ha Baranyó Sándor képeit nézzük, kitárul előttünk a Tisza és Zagyva folyók vidéke, a tágterű Alföld naplementéje, az aranyló búzatáblák, pipacsos mezők. De látjuk a napi munkájukat végzők horizontra vetülő színes foltjait, falusi utcák fehérlő házfalait, árnyas