Hajdú László kiállítása (Magyarországi Francia Intézet, Budapest, 1990)

„IV magas városok ragyogtak föl egész tengeri homlokzatukkal, és kőboltozatukat fürdették a nyílt tenger arany savában." Ezt üzeni Saint-John Perse, Vas István tolmácsolásában. Ez a különös sorsú, kettős életet élő költő (a köznapokon kimért, zsakettes, szmokingos diplomata) olyan független költői életművet épített meg, mely nélkül csonka lenne Európa irodalma (a sokágú avantgárd és az antik alapvetésű egyaránt). Korántsem véletlen, hogy Hajdú László egy nyolctáblás ikonosztáz(ion)t fest a Saint-John Perse-i gondolat vizuális pandanjaként, hiszen a festő is tudja, hogy magasak az oromzatukkal a tenger felé forduló mitikus városok. Hajdú László húsz éve fest múltbéli falakat, tengereket, tornyokat, amelyekről nem tudni, voltak-e valaha, s mire voltak, ha voltak. Mint adriai hajós, maga is találkozott a mediterrán kultúra nyomaival, melyek a „megélés" fokán szűrődtek át festészetébe. Soha nem merült fel benne a táj látványoivá lefestésének lehetősége, sokkal inkább az, hogy hogyan lehet meg- (és nem le-) festeni a levegőt, kétezer éves „mozdula­tokat"..., helyzeteket, kulturális metaforákat. Hajdú Lászlóban mindig is erős hajlam mutatkozott a szinte tudományosan komponált, egzakt, tiszta képépítés iránt, azonban nem a tiszta geometria nyelve­zetét, formarendjét használta, még akkor sem, ha egy-egy opuszának főfigurája éppenséggel egy négyzet volt. Nem, mert a négyzet nála nem a mondriani vagy reinhardti értelemben vett steril, síkgeometriai jel, hanem kultúrhistóriai szimbólum. Hajdúnak tehát nem az imént említett mesterekhez, inkább Giacomettihez, Pol­­lockhoz van köze (fölfelé igyekvő hegyes, szilaszerű formák, gazdag lila-sárga-fekete felületek). A művész újabb művein (de tulajdonképpen már a hetvenes évek elejétől kezdve) a gesztus jelentősége felerősödik, a líra irányába tolva el az oeuvre-t. Hajdú László mindenesetre jól láthatóan a ráció és az emóció szintézisére törekszik - a hérakleitoszi filozófia értelmében -, miszerint minden változik (mozgás, dinamizmus, vibráló, szférikus faktúrák, erőteljes festői gesztusok) s mégis minden állandó. Az állandóságot itt a rejtetten jelenlévő fároszok, idolok, sztélészerű alakzatok képviselik, melyek a végtelenségig táguló térben (olykor többféle térben) állnak, „szemlélve" vagy „eltűrve" a múló időt. Jelen kiállításán a festő egy egészen új műegyüttest mutat be, mely festőibbnek, indulatosabbnak látszik a korábbi etap darabjainál. Erősen kötődik ugyan azokhoz, de módosul is, tág lehetőségeket ígérve. HANN FERENC

Next