Kortárs Magyar üveg 1990. I. Tihanyi Üvegtriennálé (Tihanyi Múzeum, 1990)
1990-AZ ÜVEG ÉVE Ez az elnevezés, az ezerkilencszázkilencvenes évnek az üveggel való összekapcsolása a veszprémi múzeumban született meg, a kilencvenes év terveinek készítése közben. Aztán ahogy szaporodtak a tervezett kiállítások, tanácskozások, az ajkai szimpózium is realizálódott, az 1990-es év programján rajta ragadt az üveg éve. Azóta magunk is meglepődve tapasztaltuk, és bevallom örömmel, hogy országszerte milyen sok kiállítás, találkozó, az üvegiparban, egyes gyárakban — legalábbis egyelőre pozitív változás, talán még speciális üvegmúzeum-nyitás is (Budapesten) kapcsolódik majd ehhez az évhez és nemcsak ahogy mi terveztük megyénkben. A Veszprém megyei tervek között — a mintegy nyolc egyéni művész kiállítása mellett kiemelt helyen szerepel a Tihanyi Múzeumban az első üvegtriennálé megrendezése „Kortárs magyar üveg" 1990 címmel, és mellette az „Üveg a kortárs művészetben” című kiállítás, valamint az illusztrációs fotóanyag bemutatása. A veszprémi Laczkó Dezső múzeumban ehhez kapcsolódik ipari háttérként a „Magyar üveggyárak" bemutató. Ezek a kiállítási termekben látható programok, de közben folyik a múzeumi munka nem mindig látványos része is, a gyűjteménygyarapítás, restaurálás, adattár és fotótár létrehozása, dokumentumgyűjtés, lappangó és ez ideig nem bemutatott életművek (Szentesi Hiesz Géza, Báthory Júlia) felkutatása. Már az idei év eddigi eseményei is azt mutatják, hogy az 1990-es év sok változást hozhat a „magyar üveg—magyar üvegesek" történetében. Március 16—17—18-án, a helyzetet figyelembe véve szinte csodával határos módon megrendeztük Ajkán a 2. üvegszimpóziumot: huszonnégy művész, köztük néhány külföldi, kísérletezhetett az üveggyárban, amely időközben Kristály Kft. lett, és saját átalakulásának talán legválságosabb időszakában is tartotta korábbi vállalását. Bízunk benne, hogy ezzel végérvényesen megindult — a korábbi próbálkozások után a műhelymunkák rendszeres, megismétlődő sora. Nagy szükség van rá, hiszen az üvegesek „ki vannak éhezve" az üvegre, mert úgy lettek művészeink külföldön méltán elismertek, mint a „magyar új üveg" képviselői, hogy valójában nem zajlott le az a világméretű fejlődés, amely a hatvanas években vette kezdetét Helmut Ricke szerint több kiindulási pontból egymással párhuzamosan eljutva az üveg teljes szabad megmunkálásához. Az új üvegművészet időszámítása akkor kezdődött, amikor Harvey Littleton 1962-ben beindította saját hazáját és Littleton és Dominick Labino tanítványai kirajzottak a nagyvilágba. Amikor Libensky mellett a prágai stúdióban egyre több tanulni vágyó üveges gyülekezett. A mozgalomnak több neve is lett: New Glass vagy Studio Glass, vagy francia nyelvterületen verré nouveau, verré d'atelier. És nálunk? A műfaj frontáttörését Schaár Erzsébet és Vilt Tibor munkái jelentették, mint a róluk megjelent írások is hangsúlyozzák. Ez a szellemi kisugárzás hat ma is, két nagyformátumú, egymástól merőben különböző pedagógus egyéniség, Báthory Júlia és Z. Gács György hatásával összefonódva. De nálunk egy üveges sem indította be a kísérletezéseknek szentelhető hatását, és a gyárakban se kényeztetik el a művészeket ilyen lehetőségekkel. Lehet, hogy a korábbi szellemi inspirációt követően a tényleges stúdió-üveg mozgalom a folyamatos egyéni kísérletezésekkel csak most indul be igazán nálunk? Ha igen, ebben fontos szerepe van az ajkai szimpóziumnak, és a Pécsett kialakult populáris fórumnak is, a baráti találkozónak, melyet nagy mutatványos vásár is kísér, népszerűsítve az üvegből készült mindenfajta tárgyak kultuszát. Erősödik a főiskolán is az üveges képzés, hisz jelentős életművel rendelkező mesterek oktatnak. Ezek között a fórumok között fontos hely illeti meg Tihanyt. A kolostorépületből lett múzeum, amelynek udvarán Kovács Péter művészettörténész 1988-ban nyitotta meg három művésznek: Bohus Zoltánnak, Buczkó Györgynek és Lugossy Máriának Üvegszobrok című kiállítását. Ez a kiállítás tette lehetővé, hogy Veszprém megye „felvállalja" az üveget. Történelmi pillanat — mondta akkor a megyei múzeumigazgató. A kortárs magyar üveg történetében — reméljük — tényleg az volt. GOPCSA Katalin